Színész-nagyjaink jól ismerték egymás furcsaságait, megdöbbentő szokásait. A fiatalok már betéve ismerték a nagyok hóbortjait.
És követték is őket: eleinte talán csak szándékosan, figyelemfelkeltésből halmozták egyre-másra a meghökkentő mutatványokat. Aztán kialakultak a saját szokásaik, elmaradhatatlan – de persze megbocsátható -különcségeik, melyek a színpadon kívül is sokakat nevetésre sarkalltak…
Dolgozni csak megfelelő körülmények között lehet – vallották a művészek. Sokan szinte hisztérikusan ragaszkodtak ahhoz, hogy meleg legyen az öltözőben és a színpadon, másokat kifejezetten zavart, ha túlfűtötték a helyiségeket. Gobbi Hilda például gyakran kinyittatta az ablakokat, mert szerette, ha a friss levegő átjárja a színház falait. Ám egy kolléganője allergiás volt a szellőztetése, így fülledt, állott teremben próbáltak miatta.
Básti Lajos is utálta a meleget. A Pesti Színház Haláltánc című előadásain Sulyok Máriával játszott. A színésznő mindig fázott, ezért rendszerint ellenőrizte a hőmérőt. Az ügyelő – hogy elkerülje a botrányt – különös trükkhöz folyamodott. Feldörzsölte a higanyszálat, és azt mondta: – Nézze, művésznő. Majdnem harminc fok van! Igazán nem lehet panasza! És miután Sulyok értetlenül elvonult – mert ő közel sem érezte magán a harminc fokot – az ügyelő gyorsan lerázta a hőmérőt, és már mutatta is Bástinak: – Nézze művész úr. Csak húsz fok van. Igazán nem lehet melege!
Ezek a történetek a színház falain belül játszódtak. Básti Lajos csend-mániája azonban a hétköznapokban is megjelent. A nagyszerű művész végtelenül precíz volt, páratlanul sok energiát fordított a felkészülésre, így a szövegtanulásra is. Egy időben állítólag gyakran költözködött. Nem a körülményekkel volt problémája, hanem az innen-onnan beszűrődő zajok nyugtalanították. Rebeka, a kecske című írásában egyenesen kigúnyolta magát túlzott hang-érzékenysége miatt.
Az írás szerint növendékkorában három év alatt tizennyolcszor cserélt lakást.
Első bérleményében egy négyhónapos csecsemő visított, ezért szinte elmenekült a helyszínről.
A következő albérletben egy nagyobbacska lány élt a szüleivel. A színész azt gondolta, hogy egy ekkora gyerek már nem hisztizik, ha szüksége van valamire, tehát kibérelte a szobát. Azonban a kilencéves kislány szinte rögeszmésen szerette a labdavetősdit, a játszófal pedig a fiatalember szobájának udvar felöli oldala volt. A bérlő elmenekült a helyszínről, miután az egyik barátnő megdöntötte saját rekordját, és egymás után kétszáznégyszer csapta a labdát hiba nélkül a falhoz. A következő kerület következő lakásában egy tizenkét éves fiú a születésnapjára egy triciklit kapott, amin csomó izgalmas csengettyű zenélt.
A kölyök egész nap ralizott a járművel. Így hát Básti összepakolt, és eldöntötte: egy élete egy halála, csak gyermektelen családhoz megy. Nem volt elég óvatos, mert a következő lakás gazdái ugyan kettesben éltek, ám az asszony állapotos volt. Mire a növendék végre otthon érezte magát és megnyugodott az immár ideálisnak vélt helyszínen, megszületett a baba, aki persze éjjel-nappal ordított.
Egy magányos özvegynél kapott szobát. Az asszonykát már annyira gyötörte a szörnyű egyedüllét, hogy egy éjszaka az édesen alvó fiatalember mellé bújt. Mikor ő zavartan elnézést kért, a nő sértődötten visszavonult, sőt, jól hallhatóan magára zárta az ajtót… Innen az Irányi utcába tartott, végül Óbudán kötött ki egy hivatalnokcsaládnál. Se gyerek, se egyéb – a csendet megzavaró – tényező. Végre nyugalom volt, béke.
Hogy hogyan is zárult a csendkeresés, idézzük most Básti Lajos szavait: ,,Cirógatni kezdett a könnyű első álom, amikor dermesztő hangokra lettem figyelmes. Mekegést hallottam. Nem tréfálok: egészséges, dühös kecskemekegést. Felugrottam, rohantam az ablakoz. Sütött a hold, jól láttam a szomszédék kerítését, oda volt kikötve a kecske. Kiderült, hogy új kecske volt, velem egy napon költözött, Rebekának hívták, és nem tetszett neki sem az új szállás, sem az új gazda. Torkaszakadtából tiltakozott. Elkeseredetten ültem az ablakpárkányon, lógáztam a pizsamám szárát, és figyeltem a kecskét. Rebeka duzzadt, egészséges tőgyéről rám vigyorgott a holdfény, tellett az éjszaka, és én minden mekkentésre dühösen, hosszan visszamekegtem”.
A történet talán a képzelet szüleménye, talán megtörtént, ha csak részleteiben is. Ám akár mi is az igazság, egyet leszögezhetünk: a színésznek kitűnő humora volt, amikor furcsa rigolyáját egy még furcsább, különös történettel ütötte el…
