Garas Dezső nem túlzott


Kolozsi László 2012-ben Garas Dezső színészre emlékezett a Filmvilágban.

Sosem volt, nem is lehetett volna Hamlet, Rómeó, hősszerelmes. Garas Dezső nagyformátumú kisember-szerepeivel érte el a közönség szeretetét.

„Kevés színésznek adatik meg, hogy emblematikus figura legyen” – mondta Garas Dezső egy interjúban. Mondhatta. Nem túlzott. „Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy néhány mondatomból szállóige lett, aki meghallotta azt a pár mondatot, még ha nem látta is a filmjeimet, hozzám tudta e szállóigéket kötni. A ’kell egy csapat’, vagy az, hogy ’egyedül nem megy’, hozzám tartozik”.

Ugyanebben a műsorban, Prokopp Dórának elmondja, különösebb keserűség nélkül, de azért némi sértettséggel a hangjában, hogy nyolc éve nem dolgozott filmen. „Nem számolnak már velem, úgy látszik.” A Filmmúzeum a régi nagy színészeket és tévés személyiségeket megszólító műsorának címe: Aranykor. „Mi az aranykor, a magyar film legragyogóbb, minden kétséget kizáróan legnagyobb és legfontosabb korának színészei voltunk”, mondja Garas.

„Ennek a kornak vége, egyszer és mindenkorra. A rendszerváltással vége lett. Jön most egy sok tehetséget felmutató új generáció, de ezek a mai fiatalok már nem jutnak annyi lehetőséghez.” „A mi fénykorukban, tetszik tudni, 70 tévéfilm készült egy évben, lehetett gyakorolni, kaptak a fiatalok is esélyt arra, hogy elsajátítsák ezt a szakmát.”

Garas nem nosztalgiázik, alkatával összeegyeztethetetlen lenne a siránkozás, ahogy az önsajnáltatás is. Úgy beszél, mint egy tanú, aki pontosan rögzítette a látottakat, de a következetések levonását másokra bízza. Hírnök, aki mintha egy elképzelhetetlenül békés és jólétben élő birodalom életéről tudósítana, nem titkolva azt sem, hogy e birodalomban is voltak bajkeverők, e birodalom élete sem volt minden konfliktustól mentes, hiszen az alkatok konfliktust szülő különbségein még a legideálisabb körülmények közt sem tudjuk magunkat túltenni.

„Százával voltak hozzám hasonlóan tehetséges színészek”, mondja Garas, „és olyan rendezők instrukciót hallhattuk, mint Várkonyi Zoltán, Szabó István”. Sándor Pált említi, akivel sokat dolgozott együtt, akinek a legtöbbet köszönheti, Fábri Zoltánt, akit a legtöbbre becsült, és azt a Bacsó Pétert, aki éppen azokkal a filmekkel, melyekben Garas is szerepelt, bizonyította, hogy korának egyik legjobb dramaturgja, forgatókönyvírója.

Azt Garas sem állítja, hogy a magyar film az egyeduralkodó eszmétől nem fertőzött rezervátum volt a pártállam éveiben, feddhetetlen és befolyástól mentes övezet, csak szárazon közöl: „a háború előtti filmgyártás sem volt olyan jó, mint gondoljuk, ami abban jó volt, azt Kabos Gyulának hívják”. Mintha nem érdekelné, hogy miért éppen az ő idejében emelkedett a film olyan magasra, sem az, hogy ki volt az a Phaeton, aki Parnasszusukat felgyújtotta.

Tulajdonképpen volt valami Garasban nem csak a Comédie Française színészből, a komoly komikusból, de a görög tragédia színészéből is. Kevés olyan színész van, aki abban erősít meg bennünket, nézőket, hogy akármilyen veszélyek közé is sodródunk, a sor kifürkészhetetlen szeszélye folytán, a derűnket, az abba vetett hitünket, hogy lesz ez még jobb is, áll még majd nekünk is a zászló, nem szabad feladni. Garas, és ebben valóban hasonlít Chaplinhez, a sorsát elfogadó kisembert alakította; szinte mindig. Látszólag nagyon is különbözik az, amit a vásznon láttunk tőle, és az, amit a színpadon játszott; mégsem hasítható színházi és filmszínészre.

Sosem volt, nem is lehetett volna Hamlet, Rómeó, hősszerelmes. Kisstílű, a szerelemmel házaló gazembert ad az Özvegy menyasszonyokban, ebben a kellemes krimiparódiában: a nők azért dőlnek be neki, mert nem szépfiú, könnyű hinni neki, ha azt mondja, te vagy az első, te vagy az egyetlen. Nem ódzkodik a közhelyektől, azt súgja a nők fülébe: „anyámra emlékeztetsz”.

Az utána nyomozó, intelligens tiszt ki is próbálja nyomban, működik e Kormos-módszer, de az ő szájából nem hiteles a sokszor bevált formula.

Sándor Pál híres foci-filmjében Mándy Ivánnak nem csak a futballrajongó könyve van benne, de az ódon, szotyizós mozgóképszínházak szentelt kötet is. Olyan némafilm a Régi idők mozija, amiben beszélnek is olykor: ki-ki elmondja a maga nagy mondatát.

Garas e filmmel emblematikus alak lett, kétség nem férhet hozzá.

És ott volt a sok futballpályákhoz köthető egyéb szerep is: ő volt a Lokomotív kapusa a Mese a 12 találatról papa-mozijában, néző volt a Csodacsatárban, kétballábas, az életben maradásért mindenre képes szürke veréb, Steiner, a Két félidő a pokolban című Fábri-remekműben. Szerencséje van, hogy ballal megy neki az emelés, mert a réten, ahol a munkaszolgálatosok focicsapata gyakorol, rendre akkora luftot rúg, hogy elesik.

A legnagyobb focis szerep után marad rajta az Ede név: mivel a Régi idők focijában Minarik Ede volt, a Ripacsokban is Ede lesz, Stock Ede, és ez a neve a kései Sándor Pál filmben is, a Noé bárkájában.

A filmszerepeket nyilvántartó oldal százötvenegy film és tévés szerepéről tud. A B – vagy inkább C és D – kategóriás horrorokat előállító Stuart Gordon (Reanimátor, Tágra nyílt elme) Romániában játszódó bizarr vámpírfilmjében (Daughter of Darkness) az apja után nyomozó lányt egy bőbeszédű, jó kedélyű taxis veszi fel: Garas angolul játszik. Borzalmas akcentussal magyaráz a koldusoktól megriadt amerikai lánynak.

A Garas Dezső cikk folytatásáért klikk.

Watch Dragon ball super

A weboldal használatához el kell fogadnod, hogy cookie-kat helyezünk el a számítógépeden. Részletek

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. A cookie-k (sütik) apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé tegye a böngészést. A sütiket letilthatod a böngésző beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszed meg, illetve ha az "cookie" feliratú gombra kattintasz, elfogadod a sütik használatát.

Bezár