A Dunántúli Napló 1996. január 21-én interjút közölte Hofi Gézával. Cikkünkben ebből idézünk.
Hofi. Csak így emlegetik, hiszen az ország legismertebb emberei közé tartozik. Ha a politikusokat, a közélet szereplőit időről időre rangsorba állító népszerűségi listákra felvennék, biztosan előkelő helyre sorolnák őt a közvélemény-kutatók.
– Már két éve nem láthattuk a televízió szilveszteri műsoraiban, pedig tudtommal hívták…
– Ez összetett dolog. Van, amikor az ember megválogatja a csapatot. Hiszen nem mindegy, hogy milyen az összhang, milyen körülmények között születik a felvétel. Ahhoz hasonlítanám ezt, ahogyan focizás előtt gyerekkoromban a grun- don csapatot választottunk. Volt olyan csapat, amelyikben nem szívesen játszottam volna, és volt olyan csapat, amelyikben engem nem láttak szívesen.
Nos a tévészilveszterekkel kapcsolatban mindkettő egyszerre érvényesült. Talán idén, ha beindul a színház, újra lesz televízió- és rádiófelvétel is. A műsorok, a poénok ugyanis a színházban születnek. Ott, ahol a közönséggel közvetlen a kontaktus. Én ugyanis nem úgy dolgozom, hogy otthon az íróasztalnál elkezdem írni a szöveget: „Kedves közönség…”
Szükségem van arra a hőfokra, amit csak a közönség jelenléte nyújthat. Bennem többnyire „élesben” születnek a poénok és hiába tetszik nekem egyik-másik rettenetesen, ha senki nem nevet rajta.
A televízió, a Rádió, a lemez csak egy színházi körülmények között megszületett és kiforrott műsor megörökítésére alkalmas. Hiszen, amikor elhangzik stúdióban a rendező szájából, hogy „Csend legyen! Felvétel. Tessék!”, akkor már nincs helye a kísérletezésnek.
– Ha például most gördülne fel a függöny, akkor mi adná a műsor aktualitását?
– Többek között az ideiglenesen hazánkban állomásozó amerikai csapatok körüli visszásságok, amelyekről már eddig is épp eleget tudnak az emberek. Aztán persze a szegénység… Az ország nevéből már eltűnt az, hogy „nép”. Egyszerűen köztársaság lettünk. Sajnos azért fennmaradt ez a
szócska más kifejezésekben, mint például: népkonyha, népbetegség.
– Gondolom, a kórházban szerzett személyes tapasztalatai is felbukkannak majd az előadásokon…
– Természetesen. A sors úgy hozta, hogy a szegedi szemészeti klinikán kezeltek, és egy csodálatos orvos, dr. Hammer Helga professzor asszony operált. Azért kerültem oda, mert előzőleg hirtelen az egyik szememre elsötétedett a világ. Kissé morbidnak tűnhet, amit mondok, de nagyon jól éreztem magam Szegeden. Nemcsak a gyógyító munkával voltam maximálisan elégedett, hanem emberileg is csodálatos miliő vett körül. Természetesen a bőrömön éreztem én is az egészségügyi ellátás minden gondját, baját. Csoda, hogy egyáltalán működnek még a kórházak, és vannak emberek, akik reggelente ilyen feltételek mellett beállnak a műtőbe operálni. De úgy gondolom, hogy mindezzel gusztustalan lenne viccelődni. Éllenben rengeteg jó sztori kerekedhet a betegek-orvosok, a betegek-nővérek és a betegek egymás közti viszonyából. Hiszen humor nélkül a betegágyon sem lehet kibírni.
