in

Ihász Gábor 30 éve távozott – lánya meghatóan emlékezik rá

30 Lánya, Ihász Adrienne így emlékezik rá.

Édesapám, Ihász Gábor 1946. október 29-én született. Édesanyja egyszerű konyhai alkalmazott volt. Édesapja a Honvédségnél hivatásos tisztként dolgozott, szabadidejében, mint labdarúgó játékvezető tevékenykedett. Rendkívül erős szálak fűzték szüleihez. Írt is egy csodálatos dalt édesanyja halála után „Az elmúlt év” címmel. ( Ez volt az a dal, amit életében a legnehezebben énekelt fel. )

Bátyja és egyetlen testvére Ihász Kálmán, a szebb időket megélt Vasasnál focizott, és lett a csapattal magyar bajnok, a válogatottal, pedig olimpiai bajnok ( Tokió, 1964 ). Őszinte testvéri szeretettel ragaszkodott öccséhez, vele volt élete legszebb és legnehezebb pillanataiban is.

Középiskolai tanulmányait az Irinyi János Gimnázium és Vegyipari Szakközépiskolában kezdte ( 1961-től 1963-ig ), majd a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban fejezte be, ahol sikeres érettségi vizsgát tett. Itt ismerkedett meg Édesanyámmal, Pintér Évával, akivel 1966-ban házasságot kötött.Ennek a szerelemnek gyümölcseként születtem 1968-ban.

Élete első fordulópontja

Apukám hatalmas szabadságvággyal és nagyon boldogan kezdte felnőttkorát. Sokáig úgy volt, hogy a sport meghatározó szerepet kap az életében, hiszen Ő is a Vasas csapatánál rúgta a labdát, mint bátyja, és 16 éves korában már ifi válogatott volt. Azután 20 éves korában egy rutinvizsgálatnál kiderült, hogy szívproblémái miatt versenyszerűen már nem focizhat tovább, és ezzel egyidejűleg hivatalosan is eltiltották a sportolástól, visszavonva a sportorvosi engedélyét.

Ez volt rövid élete első fordulópontja. Vonakodva, de tudomásul vette a megváltoztathatatlant. Ebben biztosan segített az is, hogy közel maradhatott az „öltöző szagához”, hiszen masszőrként továbbra is a Vasasnál tölthette aktívan ideje nagy részét. Ekkor fordult a zenéhez is, minden képzettség, és külön iskolák elvégzése nélkül, autodidakta módon. A hosszú vidéki és külföldi utakon saját szerzeményeivel szórakoztatta a játékosokat.

A zenei pályafutásának alakulásában, a három meghatározó személy közül elsőként említeném meg S. Nagy István nevét, aki közeli barátja és szerzőtársa volt. Emlékszem a végeláthatatlan éjszakákra, amikor én is részese lehettem a dalok születésének, melyek általában hajnalig tartottak, és nagyon jó hangulatban teltek. Ez volt életének legszebb, legboldogabb és legteljesebb időszaka. Legnagyobb slágerének az 1977 -ben írt „Múlnak a gyermekévek” című dalának születésénél is S. Nagy István neve a legfontosabb.

Ezzel a dallal végleg berobbant az élmezőnybe. Máté Pétert és Szécsi Pált érezte még közel magához, mind az életben, mind a zenében, akiknek nagysikerű dalokat is írt. Máté Péter talán a példaképe is volt. Ide tartozik, még néhány zenésztárs neve, akikkel szoros baráti, illetve munkakapcsolata volt: Malek Miklós, Solymos Antal, Heilig Gábor, Payer András. Bár az akkori könnyűzenei vezetés csaknem ellehetetlenítette, – így csak két nagylemeze jelenhetett meg életében és egy a halála után – Ő még nagyobb elszántsággal próbált talpon maradni és érvényesülni.

Édesanyámtól ugyan elvált, de velem továbbra is nagyon szoros maradt a kapcsolata. Második felesége Hajós Mária a Vasasnál kézilabdázott, és nagyszerű eredményeket ért el. 1981 nyarán megszületett az öcsém, akit szintén Ihász Gábornak hívnak.

Természetesen lehetetlen leírni röviden az Ő kis életét. Egyszerű, életvidám ember volt. Messze állt tőle minden hivalkodás és „sztárság”, bár az autókért megőrült. Néhány csodaautó is az övé lehetett, többek közt az is, amiben Gagarin végighaladt az őt ünneplő tömeg előtt.

Szia nagyfater

Dalai az életről szólnak, úgy, ahogyan Ő látta a világot. Néhány szerzeményében mintha érezte és tudta volna, nem sok időt ad neki a sors. Amit mégis még megélhetett, az az unokája születése, melyet a hozzám írt dalában már megjósolt „jön majd egy kisfiú aki úgy köszön rám szia nagyfater”

Ő volt Magyarország első „pop Nagypapája” hiszen nagyon fiatalon, 40 éves korában lett nagypapa. Én ekkor még csak 18 éves voltam. Később azt mondta: „hatalmas ajándék a sorstól, hogy megélhettem unokám születését”.

Imádta a családját, az embereket és az életét. Mindig jókedvű és vidám volt, ahogy szegény Cserháti Zsuzsa mondta: „kissé bohókás a Gábor, de imádom Őt”

Emléke mindig velem marad

Nagyon súlyos, hosszú, kíméletlen betegség és végtelennek tűnő szenvedések után 1989. június 29-én örökre elment. Hiánya ma is ugyanolyan fájdalmas és érthetetlen, mint 15 évvel ezelőtt volt. Már soha többé nem énekelhet úgy, ahogy régen az ágyam szélére ülve, egy szál gitárral.

Emléke mindig velem marad, hiszen a dalok, amiket Ő írt még ma is ugyanolyan szépen és őszintén szólnak. Már csak a temető nyugodt csendjében lehetek mellette, bár ez az a hely, ahova nem sokszor megyek, mert az űrt, amit maga után hagyott, ott fáj a legjobban. Amikor szülei sírját meglátogattuk közösen, csendben annyit mondott: „Adrikám, azért nem jövünk gyakrabban ide, mert nincs lelkiismeret furdalásom. Én, míg éltek a szüleim, mindig velük voltam, amikor csak lehetett.” Ezt szoktam én is mondani a fiamnak, hiszen amíg lehetett mellette és vele voltam.

Szólj hozzá!

Soha nem felejtjük el – Bódi László: videókkal emlékezünk

Máté Péter – Tévedtél