Könnyes szemmel olvastuk Csonka András sorait: “Édes Lenkém!…”

Lorán Lenke Jászai Mari-díjas színművész búcsúztatására került a Szent István-bazilikában 2017. szeptember 20-án. A temetés – az elhunyt színésznő végakaratának megfelelően – később, szűk családi körben lesz. A művésznőtől Csonka András hivatalos oldalán is elköszönt.

Ma délután a csodálatos és pótolhatatlan Lorán Lenkétől búcsúztunk, de ez persze nem igaz. Nem elköszöntünk, hanem megköszöntünk. Én így………….

“Édes Lenkém!
A lap amit a kezemben tartok, már a tizenkettedik. Tizenegyszer már nekifutottam, aztán széttéptem a papírt. Egyfolytában az zsongott a fejemben, hogy a fenében kezdjek el egy beszédet, amit a Te búcsúztatásodon fogok elmondani? Aztán rájöttem, mi az ami gúzsba köti a kezemet, az agyamat. A szó : búcsú. Azt Te sem gondolhatod komolyan, hogy fogom magam, és egyszer csak elbúcsúzom Tőled. Nem. Ezt senki ne kérje és ne várja tőlem. Nem búcsúzom, Lenke. Mert annál értelmetlenebb szókapcsolat, mint búcsú és Lorán Lenke nem is létezik. Már az is teljesen értelmetlen, hogy én beszélek, te hallgatsz. Ez köztünk fordítva jobban működött. Minden percet imádtam, amikor Téged hallgathattalak, akár színpadon, akár a komédiásban, akárhol. Kapnék Tőled a fejemre, ha most szomorkodva búcsúznék. Na jól van, kivételesen most akkor én beszélek. Na de könyörgöm segíts, mégis miről ? Ez most pont olyan, mint amikor anno suliból hazabattyogtam és anyuék kérdezték, hogy mi volt az iskolában? Semmi- válaszoltam. Mégis mit mondhattam volna, hogyan lehet pár szóban érzékeltetni a milliónyi apró történést, sztorit ami aznap az iskolában zajlott?! Épp így most hogy tudnám pár szóban összefoglalni a lényegét annak, mit jelentesz nekem, nekünk? Már a megszólítás is béna így, mert csak a nyílvánosság előtt Lenkéztelek. Na de mit szólnának az emberek, ha tudnák, hogy éjjel 1-kor, amikor bátran felhívhattalak telefonon, mert tudtam, hogy kis nassolnivalóval a kezedben a tv tárirányítóját kapcsolgatod egyfolytában, úgy köszöntöttük viccesen egymást a vonal végén : Szerelmem!” – kezdte Csonka András.

Miről beszéljek?

“Miről beszéljek? Mondjam el, hogy még kis Csonka koromból ismerlek, és amikor már olvasni is tudtam, mindig kibogarásztam a nevedet a színlapról, és apámat noszogattam, hogy azokra az előadásokra hadd menjek be, amikor te is játszol. Az a hang, az az édesen rekedtes, önmagában is nevetésre ingerlő orgánum rabul ejtett már kiskamaszként.
Miről beszéljek? Talán arról, hogy mekkora öröm és büszkeség volt nekem, hogy már felnőttként ott találtam magam melletted a színpadon, mint a kollegád? Hogy két különböző darabban is nagymama-unoka páros voltunk, és hogy legalább egy évembe telt, amíg kibumliztam, hogy bekerülj a Família Kft-be és csakis Te legyél az, aki Pici nagymamáját eljátszhatja?
Miről beszéljek? Hogy azon kevesek közé tartoztam, akik felmehettek a lakásodra, ahol a kis kazettás magnóban mindig valami amerikai örökzöld szólt, és ahonnan egyszer te vittél el kocsival a színházba? Azt hiszem ritkán izgultam annyira, hogy tényleg beérünk-e, Te minden kereszteződésben dudáltál, hogy vegyék észre, közeledsz.
Miről beszéljek? Hogy olyan vagány és belevaló voltál, hogy bár már 75 is elmúltál, azonnal igent mondtál arra az ötletemre, hogy menjünk ki ketten együtt Londonba? Hogy ott a városnézések többnyire úgy zajlottak, hogy Te csak annyit mondtál. Te csak menjél kisapám, én itt megvárlak? És le is dobtad magad egy presszó teraszára kávéval és persze jó sok cigivel felszerelkezve? Vagy meséljem el, hogy megnéztük a Chicago című musicalt, és hogy aznap este egy pink ponchoban vonultál a színház felé, és úgy néztünk ki mint a floridai milliomosnő és a fiatal szeretője? Hogy az első sor közepére szólt a jegyünk, és hogy az utolsó pillanatban próbáltuk ezt elfoglalni, amikor a nézőtéren már kihunytak a fények, és csak az éppen a helyére beálló karmestert világította meg egy fejgép, és hogy véletlenül épp vele együtt léptél be a reflektor fényébe, és a felcsendülő tapsot természetesen magadénak érezted, és elkezdtél hajlongani a közönség felé fordulva?” – folytatta a színész.

“Miről beszéljek? Azokról az estékről amikor hazavittelek a színházi előadás után? Beszéljek arról az arcodról, amit szemérmesen rejtegettél a világ elől? Az érzékeny, a sebezhető arcról? Sose felejtem, amikor meghalt a férjed Kozák László, aznap este a színházi társalgóba belépve egyetlen néma gesztussal elhárítottad a sajnálkozást, a részvétnyilvánítást, és beléptél a színpadra ahol elementáris humoroddal szórakoztattál. Jól szerettünk mi Téged Lenke? Vagy csak megelégedtünk azzal, hogy az irányodból áradhat felénk a jókedv, az önfeledt röhögés? A szakmánknak tényleg elég volt ennyi belőled.? Az ország első komikájának lelke, mélységei kit érdekeltek igazán? Ki vette a fáradságot, hogy felragyogtassa minden arcodat és kvalitásodat? Meséljem el, hogy amikor meghalt az igazi nagymamám, egyik előadás után a kocsi felé tartva jól hátbavágtál, és csak annyit mondtál: Ne izgulj kisapám, én vagyok a te ex nagymamád! Azt sajnos 20 év alatt sem tudtam veled megértetni, hogy az ex nem ugyanazt jelent, mint a pót, de tudom, hogy az utóbbira gondoltál. Igen, édes Lenkém, Te a nagymamám is voltál kicsit, és én úgy éltem meg, hogy egy újabb igazi, és a bizalmasom, a barátom voltál. Bocsánat, ez úgy hangzik helyesen, hogy a barátom vagy. Örökre! A kettőnk közös fotója, ahogy 20 éve mindig, ezentúl is ott lesz a noteszomban és minden nap mosolyogni fogok ha meglátlak rajta. Most is próbálok, hidd el, de a rohadt életbe, ez az egész nagyon fáj. Fáj, mert nincs több érintés, nincs több kézfogás, nincs több tokasimogatás, nincs több belecsókolás a nyakadba, nincs több Jagermeister kávénak álcázva, nincs több éjszakai telefon ,nincs több pink csatt és csillogó bros. Viszont Te, Lenke vagy! Itt vagy, és itt leszel, mert nekünk szükségünk van Rád, az életörömödre, a vagányságodra, a szívedre, az optimizmusodra. Esküszöm Neked a barátaid, a rajongóid nevében, amíg élünk nem lesz olyan generáció aki ne tudná, ki Lorán Lenke! Mi pedig boldogok vagyunk, és köszönjük, hogy itt voltál velünk. Nyugodj békében!”

Díjak sorát kapta

Lorán Lenke 1927-ben született Győrben. A balettiskola után Makay Margit stúdióját végezte el. Tizenhat évesen, 1943-ban szerződött először színházhoz: a Fővárosi Operettszínház tagja lett.

1945 és 1966 között fellépett a Művész Színházban, a Magyar Néphadsereg Színházában, a Petőfi Színházban. 1966-tól lett a Vidám Színpad tagja, 1998-tól Mikroszkóp Színpadhoz kötötte a szerződése.

Munkásságáért 1968-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, 2007-ben a Táncsics Alapítvány életműdíját. 2010-ben lett érdemes művész, ugyanebben az évben Marton Frigyes-díjjal jutalmazták, 2015-ben kiváló művésszé választották. 2005-ben az Új Színház örökös tagjainak sorába fogadta, a Halhatatlanok Társulatának szintén örökös tagja.

Watch Dragon ball super

A weboldal használatához el kell fogadnod, hogy cookie-kat helyezünk el a számítógépeden. Részletek

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. A cookie-k (sütik) apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé tegye a böngészést. A sütiket letilthatod a böngésző beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszed meg, illetve ha az "cookie" feliratú gombra kattintasz, elfogadod a sütik használatát.

Bezár