Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image

Minden, ami retro | 2017-01-17

Scroll to top

Top

Zorán: “Mindenféle hülyeségről álmodom”

Zorán: “Mindenféle hülyeségről álmodom”

Varga Erzsébet Zorán cikket írt a HÉT CSR. lapba – megjelenési idő: 1980. december.

Nézed az arcát: nyílt, komoly arc. Egy elcsépelt, agyonhasznált hasonlattal szólva olyan, mint a tiszta vízű kút: a mélyére láthatsz. S amit legelőször észreveszel benne, egyelőre meg sem mered fogalmazni, tévedéstől tartasz, mert annyira végtelennek látod azt a szeretetet, mely ott lobog az arc mélységeiben. Ez az ember nagyon szeretheti a világot, nagyon szeretheti az embereket – gondolod kissé még bizonytalanul, s hallgatnál, figyelnél tovább, de a szavak már nem engedelmeskednek akaratodnak, ajkadra tolulnak, követelőzve, szinte bántón. S még mielőtt felocsúdnál és átgondolnál bármit, kibuggyan belőled a kérdés:

– Gyűlöltél már valaha valakit? – s a következő pillanatban már arra gondolsz, hogy talán ostobaságot kérdeztél, és magadban máris mentegetőzöl: hiszen nem te akartad, a szavak akarták, a pillanat akarta, a pillanat vagy valami más, ami benned van, csak nem ismered. A komoly, nyílt arc azonban nem tükröz meglepetést. Zorán mintha várta volna ezt a kérdést:

– Gyűlöltem, persze, de elég gyorsan felejtek; néha azt mondom magamban, hogy sajnos, de nem vagyok haragtartó típus. Annál intenzívebbek viszont az az érzéseim. Gyűlöltem persze, de inkább szeretetcentrikus vagyok…

Így mondja: „szeretetcentrikus”. Nem éppen magyar szó, de miért is akadnál fönn rajta, mikor tudod, hogy Zorán sem magyar, gyökerei valahová a szerb-horvát múltba nyúlnak. Ám ne bölcselkedj tovább, ne tedd próbára az olvasó türelmét, térj a tárgyra! Interjút akarsz, tehát nem hallgatnod-nézelődnöd, hanem kérdezned kell.

– Kezdjük hát a „gyökerekkel„: Belgrádban születtél, hétéves korod óta azonban Magyarországon élsz. Mit jelent számodra a „szülőföld” fogalma?

– Az egész családunk jugoszláv, s fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem nemzetiségiek vagyunk, hanem a közelmúlt (s ezen a közelmúlton az utóbbi ötven esztendőt értem) történelmi viharai sodortak bennünket Magyarországra. A szülőföld, az a bizonyos mag, számomra még mindig Jugoszlávia, ahová elég gyakran látogatok. Érzelmileg viszont már inkább Magyarországhoz kötődöm: a barátaim, a szerelmem, minden ideköt.

– S természetesen népszerű is Magyarországon lettél. Egyébként mit szólsz ehhez a népszerűséghez? Ahhoz, hogy a dalaidat minden korosztály egyaránt szereti?

– Ez a legnagyobb öröm számomra. Mert sohasem osztályozom a számaimat úgy, hogy ez most a fiataloknak, amaz meg az idősebbeknek szól. Ezt célzatosan nem lehet csinálni, nem lehet megszabni, hogy kinek szóljon a dal. Jó zenét kell csinálni, a szöveg meg arról szóljon, ami mindannyiunkat érdekel. Szóval nem szabad elprivatizálni a dolgokat. Ezeket a dalszövegeket még csak lefordítani sem lehet, annyira ránk, a mi környezetünkre vonatkoznak; ha valamelyiket lefordítanák mondjuk angolra, nem lenne értelme, csak akkor, ha nem a szavakat, hanem a szöveg szellemiségét fordítanák le – természetesen áttranszponálva a megfelelő környezetre.

– Lámpalázas vagy?
– Úgy nem, hogy ez a lámpaláz mondjuk lebénítana. Amikor valami nagyon nagy feladat áll előttem, össze tudom szedni magamat. (Ezt gyorsan „lekopogja”)…. és babonás is vagyok, igen.

– Mikorra várhatjuk a negyedik nagylemezedet?

– A lemez készül, de egyelőre még csak dallamfoszlányok, daltöredékek vannak belőle. Néha magam sem tudom, hogyan is lesz ebből lemez.

– S hogy az irodalom se maradjon ki ebből a beszélgetésből, elárulnád, mit olvasol?

– Éppen most olvastam el másodszor Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét, s azt hiszem, kevés az olyan ember, aki ezt olvasta és nem tetszett neki.

– Mi foglalkoztat a leggyakrabban?

– A vesszőparipám… vagyis az, amin rengeteget töprengek, az ifjúsági neveléssel kapcsolatos. Pontosabban az, hogy veszélyes pontja a mai ifjúsági nevelésnek az eszményképek hiánya. Manapság már sem a tanár, sem a szülő nem tud eszménykép lenni. Ennek szerintem az az egyik oka, hogy egy csomó ember (író, tudós) nem kapja meg a társadalomtól a neki kijáró elismerést. A mai fiatalok már nem is érzik szükségét annak, hogy valamiképpen „kiugorjanak„; s ez aztán meg is látszik mindenen, a sporttól kezdve egészen a tudományig. Ez a folyamat már az iskolában kezdődik azal, hogy a jó tanulókat kiröhögik, megverik. Sokáig abban reménykedtem, hogy a tudományos-technikai haladás majd „megtermi” a maga eszményképeit, például a tudósok, az űrhajósok stb. személyében, de hát eddig még nemigen tapasztalhattunk ilyesmit…

– Egyébként elégedett vagy?

– Nagy átlagban igen; a részletekben nem mindig. Ahhoz, hogy egyáltalán elégedett legyen az ember, kell, hogy előtte elégedetlen legyen, mert csak úgy érheti el az elégedettséget…

– Szoktál álmodozni?

– Azt hiszem, igen.

– Miről?
– Mindenféle hülyeségről. Sokszor tudom, hogy megvalósíthatatlan az elgondolásom, mégsem ejtem el a gondolatot; de hát az álmodozás éppen ezért álmodozás. Ha megvalósítható, akkor már nem álmodozás, hanem tervezés.

– Miben látod az élet értelmét?

– Abban, hogy célja legyen, hogy legyen miért élni: akármiért. Például egy másik emberért, egy hivatásért, egy eszméért. Szóval az kell, hogy legyen valami az ember előtt, ne csak vegetáljon.

– Hiszel az emberiség haladásában? Abban, hogy jobb lesz az ember?

– Látva a világpolitikai eseményeket, sokszor elfog a kétségbeesés. Szinte napról napra azt látjuk, hogy az ember sohasem tanul, még a saját bőrén sem. De hinni mégiscsak kell, mert ha nem hiszünk, már fel is adtuk a harcot.

– Tehát valóban hiszel a fegyver halálában?
– Hinni kell abban, hogy az ember azért jó. Szkeptikus vagyok, de nincs más megoldás, mint hinni…

– Számtalan újságírónak nyilatkoztál már, sok mindent elmondtál magadról. Mi az, amit még senki se kérdezett tőled, de szeretnéd elmondani?

– A kérdéstől függetlenül mindig elmondok mindent, amit szeretnék. Nehezen tudok megmaradni a „szűkebb” kérdésnél. Ez talán úgy is fölfogható, mint bizonyos fajta önvédelem, hiszen – tisztelet a kivételnek – sok a rossz riporter. S ezzel nem szeretném megbántani az úsjágírókat. Különben elárulhatom, hogy a szüleim is újságírók…

Kirajzolódik-e vajon ebből a rövid beszélgetésből Zorán Sztevanovity portréja? Az emberé, akit mindannyiunk problémái izgatnak, aki azt vallja, hogy nem szabad „elprivatizálni a dolgokat„, még akkor sem, ha ezt a dolgot „könnyű” zenének nevezik? Szeretném hinni, hogy igen – ha csak vázlatosan is –, kirajzolódik. Ha mégsem, hát az nem Zorán hibája, hanem az újságíróé, s bocsátassék meg neki.





Tags

A weboldal használatához el kell fogadnod, hogy cookie-kat helyezünk el a számítógépeden. Részletek

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. A cookie-k (sütik) apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé tegye a böngészést. A sütiket letilthatod a böngésző beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszed meg, illetve ha az "cookie" feliratú gombra kattintasz, elfogadod a sütik használatát.

Bezár