Pénteken elhunyt Edward Albee amerikai drámaíró, 88 évet élt. A Pulitzer-díjas írót otthonában érte a halál.
Albee Arthur Miller és Tennessee Williams mellett a modern amerikai drámairodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt.
Drámával indul az élete
Az életet és az életművet meghatározó sorsdöntő esemény szinte világrajöttének pillanatában megtörtént vele. Máig ismeretlen kilétű szülei nem vették magukhoz a washingtoni kórházban fölsíró csecsemőt: a kéthetes kisdedet dúsgazdag nevelőszülők fogadták örökbe.
Edward Albee sokat vitatott munkásságának egyes – kissé hatásvadász – elemzői úgy vélik, valamennyi színdarabjának mélyén az árva, sérült lelkű, felnőni és a társadalomba beilleszkedni képtelen emberek létproblémája, másfelől a gyermektelen vagy gyermekeiktől elszakadt házastársak egymás elleni gyűlölködése húzódik meg. Az új apa történetesen színháztulajdonos volt, a nagypapa pedig egy óriási vaudeville-hálózatról (az énekes bohózatok játszási helyeiről) lett nevezetes. Valamennyi családtag maga is különös figura, akiknek keze alatt rosszul tanuló, szilaj fiú lett az adoptált fiúcskából. – írja literatura.hu.
Anyagi és szellemi javakban soha nem szenvedett hiányt: pompás kastélyban cseperedett, üdülőpara- dicsomokkal ismerkedett, karnyújtásnyira voltak tőle a legváltozatosabb könyvek. Nem is olyan furcsa módon talán a túlságos jólét is hozzájárult zaklatott, lázadozó természetének és kritikus, szkeptikus társadalomlátásának kialakulásához. Sűrű családi és iskolai konfliktusok után húszesztendős korában a saját lábára állt (igaz, ekkor is nem csekély otthoni apanázs segítette) . Egy színes, léha; kísérletezésekkel teli évtized pergett le, míg régre 1959-ben, az Állatkerti történet visszhangos nyugat-berlini sikere nyomán valóban írónak tudhatta magát. Ekkortól már szülőhazájának színházi világa is befogadta, s bár sokszor kellett szigorú bírálatokat elviselnie, mégis a Tennessee Williams és Arthur Miller utáni generáció legjelentősebb egyéniségét látják benne. Verssel, regénnyel, színművel kiskamasz kora óta próbálkozott.
Utóbb belekóstolt a színészetbe is. Származása, neveltetése valósággal kínálta a tárgyat, a famíliát körüllengő színházi miliő pedig természetszerűleg ösztönzött a drámai formában történő megszólalásra. Darabjai – köztük a Bessie Smith halála, Az Amerikai Álom, a Csöpp Alicia, a Kényes egyensúly, a Mindent a kertbe !, a Tengertánc, A Dubuque-i Hölgy – sok rokon vonást, ám legalább ennyi különbséget (és színvonalbeli hullámzást) mutatnak. Ibsen, Strindberg, Csehov, 0’Neill hatását és a SamueBeckett nevével fémjelzett abszurd dráma ihletését maga is válla ja – azzal, hogy szuverén, modern amerikai szintézis létrehozása és “ördögi társadalomkritika” a célja. Edward Albee legjobb, legtöbbet játszott alkotása a Nem félünk a farkastól című, szimbolikus és naturalista színekkel festett realista dráma.
Magyarországon 1967-ben volt a premier
(Az eredeti angol cím: Who’s Afraid of Virginia Woolf? ugyanúgy a közismert gyermekdalocskára játszik rá, mint Elbert János fordításának magyar címváltozata. Az 1882 és 1941 között élt angol írónő vezetékneve szinte azonos a farkas jelentésű wolf szóval. A magyar szöveg ezt a szójátékot Johann Wolfgang Goethe nevének Goethe János Farkas-változatával igyekszik visszaadni. A műfordítás mindenkori nehézségeit jelezheti, hogy e szellemes Lelemény a magas kort megért német írófejedelemre tereli a figyelmet, Albee viszont a modern regénystruktúrák mesterének, Virginia Woolfnak az öngyilkosságára kívánt közvetve utalni a színpadi élethalálharcban.)
A négyszereplős mű két értelmiségi házaspár első és azonnal démonikus találkozásában- a saját sorsának uralására, kormányzására képtelen ember vergődését, ábrázolja. Az idősebb férfi és nő annak a borzalmas kaptatónak a régén zihál, amelyre a két fiatal csak most kezd – végzetét nem sejtve – fölkapaszkodni. Az utat a karriervágy, a társadalmi konvenció, az elidegenedés jelölte ki. Ebben a fölfelé törésben elfogy az élet oxigénje: a szeretet, a megértés, az eszményekhez való okos hűség. A darab jellegzetes időkerete az éjszaka, hiszen a Nem félünk a farkastól a XX. századi filozófiának a dramaturgiából is ismerős, az ún. “éjszakai tudattal” – az énvesztéssel, rettegéssel, magánnyal kapcsolatos – gondolatait dolgozza föl. Ősbemutatója 1962-ben, keletkezésének érében volt.
Magyarországon először a Madách Kamaraszínház tűzte műsorára 1967-ben. Lengyel György rendező a két súlyosabb szerepet Tolnay Klárira és Gábor Miklósra bízta.
Nyugodjon békében.
