Faludy György öt remek verse

A neves poétakirály öt versét választottuk ki a mai napra. Mindet érdemes elolvasni. Jöjjön 5 Falufy Győrgy vers.

CCCXXI. szonett

„Mellbimbók férfin! Milyen tűrhetetlen
látvány! Tüskék, melyek hiába nőnek!”
régesrég így nevetett rám szerelmem,
mielőtt megcsókolta volna őket.
Ugyan, mondtam. Öt-hatszázezer éve
kétnemű volt az alakuló ember.
Most férfi lettem, de a múlt emléke
olykor egy-két csepp tejjel lep meg engem.
Egy kisleány csügg jobbik mellemen,
balról egy fiú. Ők jönnek velem.
Ajkuk olykor megszív. Nem engedem,
hogy négykézlábra húzzon testük terhe.
„Azt állítod, hogy látod őket?” Persze.
Mindig, mihelyt behunyom a szemem.

Szépség, boldogság

Szépség, boldogság – csak négy éves voltam,
amikor télen kivittek egy este
s a Ligetben, éjfekete faágak
közt ragyogott a hold mezítlen teste;
tíz évvel később az evangélikus
gimnázium könyvtárából kivettem
Shakespeare Összest, olvastam és lihegtem –
mind közt legjobban a Vihart szerettem;
később megláttam Kosztolányi Éva
kis mellbimbóját, mely skárlát zománc volt,
miközben ruhája egy pillanatra
meglebbent mellén, mikor velem táncolt;
majd a veres mauretán sivatagban
a gyönyörű gazella, mely szerényen
megállt előttem, nem félt és csak nézett
halványkék fényű, vágyódó szemével;
s Új Guinea borzalmas, déli partján
ahogy a sziklák közé csúszott térdem
a halványan hajlongó és narancsszín
halakhoz a Korál tenger vizében;
vagy amikor az éhségtől remegve
a recski sötétzárkában megálltam
s a kulcslyukon egy sugár tört be hozzám
mint a tébolyult napfény Számoában; –
a huszadik század véres borzalma
közt mennyi boldogság s gyönyörűség volt:
könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok,
míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.
Most nyolcvannyolc éves lettem és tél van
s Karácsony és még éjszaka felettem
a hold fagyott, ezüst gyümölcse fénylik,
melyet az ősz kertjében itt feledtek.

Csillagászok

Kínában azt hitték: egy nagy tojás
úszott a tengeren, ebből lett minden;
Mózes Könyve szerint hat nap alatt
teremtette világunkat az Isten;
a hinduk azt vallják: Visnu alkotta
– vagy nem alkotta – mindezt sárból s koszból;
a nedvesség a lényeges, belőle
származunk, mondta Thálesz Milétoszból;
a Föld örök, szólt Árisztotelész,
a világóra sosem tud megállni;
a Nap s az Éj, a Jó meg a Gonosz
örök harcot vív – ezt hirdette Máni;
Kopernik lengyel asztronómus rájött:
a megfigyelés s a tapasztalat
megcsal bennünket, mert a Föld jár körbe
a Nap körül, nem köröttünk a Nap;
majd megtudtuk: Napunk nem a mindenség
központja s ne kívánjuk játszani
a lét urát; kis pont vagyunk; köröttünk
a csillagképek milliárdjai;
s most új elmélet jött: az anyag régen
egy helyre szorult össze, majd csodás
módon szétvitte s egy egész világot
teremtett a váratlan robbanás.
Visszavagyunk a kínai tojásnál,
s bár csak elmélet (képzelgés, mese)
végső törvénynek mondják, iskolában
oktatják s hirdetik mindenfele.
Ha csillagász vagy, de nem hiszel benne
nem kapsz állást s majdnem szétvet a méreg.
Mit zsörtölődsz? Négyszáz esztendeje
ezért máglyára raktak volna téged.

Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,
sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.

Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.

A judeai helytartó

Cumae felől bicegve jött az alkony,
mint kék vitorlák álltak a hegyek
s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
és bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
ők csak nézték némán a kék vizet
s tógájukat fejükre húzták, melyre
fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
utolsó zöldje, vén lett és sívár
s midőn Baiae felett a pineáknak
fejét az alkony egybefogta már,
s midőn a Cap Misenumról a május
narancsszagot hozott a mirtuszokra –
így szólt az egyik:
így szólt az egyik:
Pontius Pilátus,
emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judeának:
bíborban jártál, liktorok kísértek
és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad
s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
mely halni gyáva, élni ostoba;
e rút népet, mely röhög a Cézáron,
és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
de a keresztfán is vitatkozik,
e népet, mely semmit sem tud a szépről,
mely ma elájul egy korbácsütéstől,
s egy kettőspontért holnap halni kész.

Aludni mentél. S én még aznap éjjel
az utcákon bolyongtam szerteszét,
mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, akik szemük olajában
hordozták népük roppant bánatát.
Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
bizonytalan világot szőtt a kétes
falakra és egy meztelen leányra,
ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
illat s fejét unottan dobta hátra,
mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
félig lezárta s a lassú, parázna
táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
s azontúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, amely durva volt és édes,
megrészegített, míg a kormos mécses
mellett ültem a néptömeg között,
és már nem kellett kérlelnem hiába,
míg egy napon, kifestve, meztelen,
a langyos judeai éjszakában
az Olajfák hegyére ment velem.
Még ott ültünk a cédrusok tövében,
midőn a dombok közt kikelt a nap,
és ekkor néztem először a szemébe,
mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

Ezentúl őt kísértem éjről éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
ahol a város fiatalja s véne
zeneszó mellett itta rossz borát:
aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
között táncolt vörös, megoldozott
hajával, míg olajos, barna testét
kopasz írástudók pihegve lesték,
s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték
s én még nagyon sokáig és titokban
a kocsmákban töltöttem minden estét
s nyomát kutattam a sikátorokban,
hírhedt házakban, börtönben, görög
kerítőnők és leprások között,
de nem találtam meg vörös haját.
S aztán, egy év után hallottam róla,
és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
látták nemrégiben Cezáreában,
egy megszállott, bolyongó lázadóval,
ki házról házra járt többedmagával
és prédikált,
s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
s akit az Olajfák hegyén, a kertek
mentén elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj, Pilátus, emlékszel reája?”