in

Hofi Géza: “Én nem tudtam, és akkor nem is…”

A Kritika című lap 1977-ben közölt interjút Hofi Géza humoristával. Most ebből szemezgetünk.

MOLNÁR GÁL PÉTER: Sok mindent tudunk az életedről, amit már elmeséltél a Kabaréban is. Meséld most el elölről. Honnan jöttél?
HOFI GÉZA: Kőbánya, téglagyár. A tőszomszédságában van a dohánybeváltó. A szüleim, illetve csak apám, a dohánybeváltóban dolgozott, és ott kaptunk szolgálati lakást. Vakációban beálltam a téglagyárba kocsitolónak. A munkakönyvem így kezdődik: iskolai végzettsége érettségi. Utána azt mondja: téglagyár, kocsitoló, azután tovább: Kőbányai Porcelángyár, porcelánfestő, .aztán: debreceni Csokonai Színház, színész. Ez a sorrend. Dolgozgattunk. Először csak a vakációban, mert akkor a munkásosztály helyzete igen nehéz volt.

M. G. P.: Mi az, hogy akkor? Mikor érettségiztél?
HOFI: ötvenötben. Nehéz idők voltak. A Széchenyi gimnáziumban érettségiztem. Aztán téglagyár, porcelángyár. — Ez egy érdekes dolog ám, hogy nem volt baj, ha rosszabb volt a meló, meg kevesebb volt a pénz: csak együtt legyen a banda. Én is maradtam, ez volt a természetes. Ez Kőbányán ma is megtalálható felfogás. Mintha egy nagy falu lenne. Szóval, aki ott lakik, nem megy öthat megállóval beljebb, hanem ott dolgozik … Otthon felveszi a munkaruhát, és gyerünk be a melóba. Beáll, munka után haza. Otthon fürdik. Pedig — akkor még nem annyira, de most már — olyan csodás zuhanyozó, csempe, minden van… Mégis ez a mindennapi látvány: reggel hat óra előtt megjelenik a korongos jelmez, amit nem hordhat más, csak a korongos, és látni lehet az utcán, hogy ez korongos, ez mázoló, ez segédmunkás… ez meg itt valami vezető, mert szépen nyakkendő … köpeny …

M. G. P.: Az is ott lakik?
HOFI: Igen, de az művezető… Ja, a másik vezető az nem lakik ott, az besuhan. Az megérkezik… És érdekes, mindegyik vezető büszkén mondta, hogy valamikor korongos volt. Hát korongoskorukból nem sokan ismerték őket. Na, szóval itt dolgoztam, aztán jött a katonaság, szépen letöltöttem a rendes katonaidőt, aztán vissza a gyárba. Mint porcelánfestő dolgoztam.
Utasellátó! Nem tudok vonaton enni, mert úgy gyűlölöm az Utasellátó-tányérokat. A vastag kék csík, kobaldkék csík a tányér szélén arany szegéllyel… Ez vagyok én. Száz darabot kellett megfesteni, és akkor kaptam tizenkét forint hatvan fillért.

M. G. P.: Száz darab egy nap?
HOFI: Nem. Egy nap olyan hat-hétszáz. De tulajdonképpen annyit életemben nem röhögtem, mint ott bent a melóban. Isteni társaság volt. És mellette meg ment a munka. Én nem tudtam, és akkor nem is gondolkodtam azon, hogy ez a munka egyhangú-e? … vagy hogy van-e sikerélmény, meg ilyesm i?… Be kell menni dolgozni hat órára, és kettőkor abba kell hagyni. S ha azt mondja a főnököm, hogy ezt kell csinálni, akkor ezt kell csinálni. Nem mondtuk, hogy jaj, ez olyan egyhangú. Nem. — Milyen érdekes, hogy ott például nincs migrén. Annyi van maximum, hogy de fáj a fejem! Na de semmi gond, megy minden tovább és két óra múlva már nem fáj.

Szólj hozzá!

Szécsi Pál legszebb dalai

Apostol – Magyarok szép hazája