Ő az, aki nélkül – még halála után is – nincs többé Szilveszter: Mindenki Hofija, mindörökké. Egy rajongója történetét autogram.blog.hu segítségével közöljük, mely két és fél hónappal a halála előtt esett meg.
Előtte sohasem láttam Őt élőben, pedig gyerekkorom óta rajongtam érte. Akkor is csak véletlenül sikerült. A Madách-kamarában egy másik darabot láttam, mely után az Élelem bére következett, hosszú betegsége után néhány hete akkor tért vissza a színpadra.
Lemondóan és reménytelenül, mintegy viccelődve megkérdeztük a másik darab előtt várakozva a pénztárnál, hogy esetleg van-e jegy a fél tizenegyes előadásra, a Hofira. Meglepetésünkre a pénztáros hölgy azt mondta, szokott lenni, csak sietni kell.
Néhány jegyet el szoktak adni még a lépcsőkre, amikor a másik darabnak vége van, akkor nyit a pénztár. Innentől kezdve arra koncentráltam, hogy ahogy a függöny összecsap odalenn, azonnal rohanjak a pénztárhoz.
Mire odaértem, már négyen álltak előttem, egy perc múlva harmincfős sor állt a pénztárnál. (Hofi előadásaira egyszerűen lehetetlen volt jegyet szerezni, néha több óra nyitás előtti sorbaállás is értelmetlen volt.) Amikor a pénztár kinyitott, tíz jegyet adtak el – persze mindenki kettesével vitte – a miénk lett az utolsó két pár. Láttuk hát élőben ŐT, Hofit. Kicsit fáradt volt, de orgánuma ma is feledhetetlen.
Az előadás végén megkerestük a művészbejárót – talán mert valamit megérezhettem, nálam volt ez a kép (ld. mellékelt aláírt fotó) amolyan “sose lehet tudni” alapon – és vártunk. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb ki kell jönnie, s végre személyesen is találkozhatok vele, autogramot kérhetek. De nem jött. Mindenki jött, sorban, de Hofi egyre csak nem. Már már kételkedni kezdtünk abban, hogy valóban nem szökött-e még el – hisz közel lakott, két sarokra az Anker-köz 3-ban – amikor egy hölgy megkérdezte, hogy rá várunk-e, mert szerinte akkor sokáig kell várnunk. “Ilyenkor mindig nagyon soká jön, sokáig tart az ünneplés.” Már kezdtünk elkeseredni, amikor hozzátette: “menjenek fel nyugodtan.”
Egy pillanatra csend lett
Sokáig nem kellett biztatni, bár nem kicsit lepődtünk meg. Hofi öltözője felé tartunk éppen – szokni kellett az érzést. Az első emeleten egy ócska ajtó, csengővel. Megnyomjuk, egy másik hölgy nyit mosolyogva ajtót, s meg sem kell szólalnunk, amiből ítélve nem mi vagyunk az első ilyen Hofi-turisták. Mondtuk, hogy a világért sem szeretnénk zavarni, csak egy autogramot szeretnénk. Közben egy belső helységből Hofi hangja hallatszott, mintha az előadás folytatódna, ő viccelődött, kb. tízen pedig vele nevettek. Juszt László hangját felismertük, a többiekét nem.
Egy pillanatra csend lett, ekkor ért be az aláírandó fénykép. Hofi jókedvű hangját hallottuk, “Szívesen”, majd pillanatnyi csend ismét, s folytatta a poént, ahol abbahagyta. A hölgy megjelent a fotónkkal, rajta az autogrammal. Leírhatatlan érzés, még akkor is, ha az öltözőbe, a szentélybe végül nem léphettünk be.
