Újságíróként, íróként is komoly nevet szerzett az elmúlt években Sági György, aki most új könyvvel jelentkezett. A „Vagy nem” erősen kapcsolódik a zenéhez – olyannyira, hogy egy teljes fejezet a muzsikáról szól!
– Megjelent a harmadik regénye, „Vagy nem” címmel. Ebben a kötetben a zenének különösen fontos szerepe van. Mindig is közel állt Önhöz a muzsika?
S.Gy.: A fiatal éveimben többnyire kortárs zenét hallgattam, háttérzajként, ami csak szólt a rádióban. Aztán a rendszerváltással itthon is egyre ismertebbé vált a klezmer-zene, ami igazán közel került a szívemhez.
-Ezért szól egy teljes fejezet a dallamokról?
Igen, a „Vagy nem” egyik fejezetét is a zenének szenteltem. A XV. század táján ugyanis egy spanyol egyetemen zenei kurzus indult, amely természetesen keresztény zenékkel foglalkozott. Külön érdekessége a témának, hogy ennek ellenére a hallgatók nagy része zsidó diák volt.
– Ez a regény mennyiben különbözik az előzőektől?
A mostani teljesen más, mint az eddigiek, hiszen az első könyvem egy családregény volt az 1800-as évek végéről, és az 1900-as évek elejéről. Ebben egy fiú öntudatra ébredésének lehettek tanúi az olvasók. A másik regényt 1944-45 körüli fotók ihlették. A „Vagy nem” visszamegy az időben, a múlt és a jelen között próbál egyfajta kapcsolatot teremteni, bemutatja, hogyan találnak egymásra sok évvel ezelőtt elszakított családok, akiknek egy 1492-es törvény miatt el kellett hagyniuk az Spanyolországot.
– Mi inspirálta?
Az előző regényemet valós élethelyzet ihlette: előkerült egy rakás régi fénykép, és ahogy nézegettem őket, kipattant fejemből egy történet. A „Gilgul – Weisz búcsúja a magyar irodalomtól” című könyvben – remélem, nem haragszanak meg rám, ha elárulom –, a főszereplő 1945-ben meghal. A feleségem ötlete alapján az új könyvben azzal a gondolattal játszottam el, hogy mi lenne, ha mégsem halt volna meg? Így a „Vagy nem” úgy indul, hogy a másik történetből egy szó sem igaz. Persze ebben a könyvben egy teljesen másik sztori kerekedett ki: az előző könyv főhősének unokája érkezik meg Budapestre, hogy megkeresse nagyapja egykori ismerőseit. A történet azért nem ilyen egyszerű, hiszen egy részében az olvasót az 1300-1400-as évek Spanyolországába is elkalauzolom.
– Publikálás előtt kinek mutatja meg először a kéziratait? Kivel vitatja meg a szakmai kérdéseit?
A baráti társaságom nagyon szereti és érti az irodalmat, ők azok, akinek elsőként megmutatom a kézirataimat, de a történelmi részleteknek mindig magam járok utána. Ellátogattam Sevillába és az ottani zsidó múzeummal olyan jó viszonyt sikerült kialakítanom, annyi történetet hallottam tőlük, hogy egy teljes új könyv kijönne belőle. Nekik nagyon fontos, hogy ezek a történetek ne csak öt helyi utca által ismert sztorik legyenek, hanem minél több ember megismerje őket.
