Orosz népmese: Az aranyostarajos kiskakas
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kandúr, egy rigó és egy aranyos tarajos kiskakas. Az erdőben laktak egy kunyhóban. A kandúr és a rigó eljárt fát vágni, a kiskakast pedig otthon hagyták. Így történt ez minden reggel.
Amikor a jóbarátok elmentek, szigorúan a lelkére kötötték: Messzire megyünk, te maradj itthon, tarts rendet a házban, de meg se nyikkanj, ha jön a róka, az ablakon se nézz ki!
Amint megtudta a róka, hogy a kandúr és a rigó nincsenek otthon, odaszaladt a kunyhóhoz, leült az ablak alá és elkezdett énekelni:
Kiskakas, kiskakas,
aranyos, tarajos,
bársonyos a tollad,
selymes a szakállad,
hoztam neked magot,
nyisd ki az ablakod!
A kiskakas kidugta a fejét az ablakon. A róka a karmai közé kapta s vitte a rókalyukba.
A kiskakas kiabálni kezdett:
Elrabolt a róka,
visz az erdőn túlra,
sebes folyón túlra,
magas hegyen túlra…
Kandúr, rigó, szabadítsatok ki!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, üldözőbe vették a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast.
Nemsokára a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, megint a lelkére kötötték a kiskakasnak: – Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert ma messzebb megyünk, nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó messzire az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, és elkezdett énekelni:
Kiskakas, kiskakas,
aranyos, tarajos,
bársonyos a tollad,
selymes a szakállad,
hoztam neked magot,
nyisd ki az ablakod!
A kakas ül, hallgat. A róka újra kezdi:
Jöttek a gyerekek,
kiszórták a szemet,
a tyúkok nem hagynak
semmit a kakasnak!
Erre már a kiskakas is kidugja a fejét az ablakon.
– Hogy-hogy-hogy nem hagynak?
A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a rókalyukba.
Lármázott a kakas:
Elrabolt a róka,
visz az erdőn túlra,
sebes folyón túlra,
magas hegyen túlra…
Kandúr, rigó, szabadítsatok ki!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, és máris indultak a rókalyukhoz. A kandúr futott, a rigó repült. Utolérték a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast. – Még ez egyszer kiszabadítottunk – mondták neki -, de legközelebb igazán vigyázz!
Telt múlt az idő, a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, a lehető legszigorúbban a lelkére kötötték a kiskakasnak: – Ne hallgass a rókára, és ne nézz ki az ablakon, mert most még messzebb megyünk, s nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó még messzebb az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, leült az ablak alá, s elkezdett énekelni:
Kiskakas, kiskakas,
aranyos, tarajos,
bársonyos a tollad,
selymes a szakállad,
hoztam neked magot,
nyisd ki az ablakod!
A kiskakas ül, hallgat. A róka ismét rázendít:
Jöttek a gyerekek,
kiszórták a szemet,
a tyúkok nem hagynak
semmit a kakasnak!
A kakas csak hallgat. A róka meg fújja:
Erre járt a gazda,
a magot kiszórta,
a tyúkok nem hagynak
semmit a kakasnak!
Erre már a kiskakas is kidugta a fejét az ablakon.
– Hogy-hogy-hogy nem hagynak?
A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a sötét erdőn túlra, a sebes folyón túlra, a magas hegyen túlra a rókalyukba. Lármázhatott a kakas, hívhatta a kandúrt meg a rigót, azok bizony nem halották.
Amikor aztán hazaértek, látják ám, hogy a kiskakas nincs sehol. A kandúr és a rigó a róka nyomába eredt. Futott a kandúr, repült a rigó. Eljutottak a rókalyukhoz. Ott a kandúr fogott egy citerát, és játszani kezdett rajta:
Cini-cini citera,
aranyból a húrja!
Itthon van e gyönyörű
palota lakója?
Hallgatja a róka, hallgatja, s ekkép gondolkozik: „Csak megnézem már, ki citerázik ilyen szépen s ki dalol ilyen édesen.” Kapta magát, s kibújt a rókalyukból. A kandúr és a rigó csak erre vártak, megragadták, ütötték-verték, ahol érték, amíg csak el nem hordta az irháját. Akkor fogták a kakast, beültették egy vesszőkosárba, s hazavitték.
Azóta is boldogan élnek.
