Jöjjön Reményik Sándor: Halottak napja verse.
Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetobe’ jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz’ mi itt mind halottak vagyunk.
Ó, a halál.
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll,
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
Ó, a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll –
Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
és kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
sötét szobákba kuksol reszketeg,
lepedőben – így mondta épp a dajka –
kasza van a kezében, nincsen ajka,
és fondoran vigyáz,
mikor suhan az esti láz,
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
s játékpuskánkat fogjuk ellene.
