Szabó Magda: Pocsolya

Jöjjön Szabó Magda: Pocsolya című verse.

Szabó Magda: Pocsolya

Az eső táncolt, énekelt,
a fűvön körbe járt,
átvonta, húzogatta
a gally között haját,
aztán kavics sértette fel
szelíd lábát, megállt,
elhalt ártatlan éneke,
nem táncolt már tovább.

Elsántikált a hegy felé,
s az izgatott
homály sem maradt itt magában,
utána baktatott,
s az ég,
az ég,
az is rohant nyomába,
futott a nyáj, a vasszínű
üsző fellegek nyája,
dobogott, kopogott, topogott
az a sok pata ott,
s a kunkorodó,
villámfényt lobogó
kis szarvakon röpült előre
az ég kifeszült lepedője.

És kivillant mögüle a derű,
a csupaszvállú, gyönyörű,
a nevető,
a kékszemű,
s az arany szarvast üldöző
rőt agarak,
a kürtölő, pirostorkú
napsugarak.

Derékig ködben állt a
palástos hegytető,
hogy száradjon ruhája,
alábújt az eső,
s hogy itt járt, nem maradt egyéb nyoma,
csak ott, ahol az út lejt,
egy kerek pocsolya.

Egy gyöngebőrű, csillogó,
nyujtózkodó,
örökös lázban borzadó,
kerékforgásnyi tó,
egy cseppnyi, villanó,
sarló formájú és sekély,
vízből kovácsolt, élő pengeél,
amelynek metszése nyomán
elválik látszat és való.

Talppal egymáson, egybeforrva
egy lenti kép, egy fenti kép,
egy fenti ég, egy lenti ég,
egy dupla búra
homorúja meg domborúja,
egy fenti nyírfa, lenti nyírfa,
s magasban-mélyben levelek,
kocsányuk két szélben rezeg;
két szél motoz, egy fent és egy alant,
és két galamb,
két kékszárnyú galamb
hussan, az egyik idefenn,
a másik odalenn,
két rebbenés, két villanás,
egyetlen, mégis iker suhanás
a levegőben s a vízfeneken.

Egy semmi víz, olyan sekély,
akár egy sovány pengeél,
s két világ határsorompója,
mely talppal egymásnak feszül:
csak guggolok felette, s nézem,
amint arcom is elmerül,
amint vállam is elmerül,
térdem is elmerül,
és elmerül
minden köröskörül.

És elindulok odalenn
valami nedves homokon,
és víz alatti falevél
árnyékozza be homlokom,
neszez a víz alatti szél,
s ha felnézek, fejem felett
a gyöngebőrű pocsolya,
mint a kútkáva, oly kerek,
s akárha egy kút fenekéről
tekintenék fel, csillagok
rezegnek a káva körében,
csepp holdak, vándorló napok,
s fú fenn a víz feletti szél,
kis hullám túrja a vizet,
a zöld körön átfénylenek
az ezüsthasú levelek.

Aztán, akár a hal, megperdülök,
és feldobom fejem,
s már ismét ott vagyok
a fényes felszínen,
vállam kiemelem,
hátam kiemelem,
és túlhágok a fénylő peremen.
S talppal egymásnak, egybeforrva,
rám villog a két ugyanaz:
s rezeg a pocsolya vizén
a káprázat meg az igaz.

Köszönjük, hogy elolvastad Csokonai Vitéz Mihály költeményét.
Mi a véleményed Csokonai A reményhez írásáról?