Aradszky László sikere lassan ötven éve töretlen, jubileumi születésnapját pedig koncertsorozattal ünnepelte, szerte az országban.
Ön híres az alázatosságáról, amivel a közönséget a színpadon megtiszteli. Ennyi év után hogy maradt meg ilyennek? – kérdezi a Blikk riportere.
Ilyen vagyok! A mai napig is a kezemmel megérintem a földet, olyan mélyen hajolok meg a koncert végén. Másodszor pedig: bármilyen tragédia ér, engem a közönség csak mosolyogni láthat. Anyukám már kórházban volt, mindennap látogattam. Éppen a Kabos-show-ban léptem fel az egykori Vidám Színpadon akkoriban. Két előadás között rohantam be hozzá. Emlékszem, egyik nap az ágyát üresen találtam. Meghalt. Összetörve, megsemmisülve mentem vissza a színpadra, ahová a közönség szeretete vitt. A második előadáson senki nem vett észre rajtam semmit. Utána viszont összezuhantam. Ha nem így tettem volna, nem szeretném, nem tisztelném a közönséget. Ez a kötelességtudat.
