Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image

Minden, ami retro | 2017-01-16

Scroll to top

Top

Hofi Géza így reagált a pletykákra

Hofi Géza így reagált a pletykákra

Alábbi Hofi Géza interjú 1997-ben készült és jelent meg a dunataj.sk-ban.

Keveset szerepel a rádióban és a tévében. Önkéntesen ez a visszavonulás?
– Ez nem visszavonulás, egyszerűen nem tartom jónak, ha az ember már a vízcsapból is folyik. Nekem a Madách Kamara a színházam, havi tizennégy-tizenöt előadás. Engem ide vár a néző és a nézőt én is idevárom.

Híres volt a szókimondásáról, a társadalom hibáinak ostorozásáról. Fámák keringtek arról, hogy Hofit hogyan üldözték, börtönbe zárták…
– Nem így van. Semmilyen támadás nem ért. Voltak próbálkozások, hogy megszégyenítsenek, megalázzanak, de nem adtam fel. Többnyire a pitiáner emberek akartak másokon keresztülgázolva előbbre jutni. Engem most jelentettek fel, ebben a nagy „szabad“ rendszerben.

Szemből, vagy az általánosan elterjedt hátulról történő aknamunkaként érte több támadás?
– Ritka az az ember, aki szemből támad. A többség szépen kényelmesen, nyáladzva, hátulról. A szarvasbika, az igen, az szemből támad. Ellenfelével egymás mellett kiballagnak a rétre, ott szembefordulnak, s összecsapnak. A kos is ilyen. S ha véletlenül elkerülik az összeütközést, elrobognak egymás mellett, de egyikük sem döf oldalról. Újra szembeállnak, s kezdődik a párharc. Hát igen, az állat már csak ilyen…

Hozott a rendszerváltozás az Ön műsorában gyökeres változást?
– Engem a rendszer változás nem érdekel. Most is ugyanaz a közönség ül a nézőtéren, mint tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Ha bemegyek a színpadra, én nem kérdezem meg, hogy most milyen rendszerből jöttetek? A nézőtér tele van, az emberek ki akarnak kapcsolódni, mosolyogni akarnak, én pedig boldog vagyok, hogy kiszolgálhatom őket. Ilyen egyszerűen működik. Műsromban is benne van, hogy sok „zseni“ azt hitte, a rendszerváltozástól tehetsége is lesz, pedig az még az édesanyja méhében eldől, s még akkor sem biztos.

Nyíltan felvállalja a kis emberek nagy problémáit. Nálunk, Szlovákiában ilyenkor már rá is nyomják az érintettek az illetőre a bélyeget, hogy proliimádó, vagy balos…
– Énrám nem kell rámnyomni, mert én proli vagyok. Téglagyárban születtem, a kőbányai téglagyárban dolgoztam. Az volt beírva a munkakönyvembe, hogy végzettsége érettségi, beosztása: kocsitoló a téglagyárban. Hát hova álljak, melyik oldalra? Én nem kitaláltam magam, én magamat adom. Nyilvánvaló, aki a másik világban gróf, meg vitéz, meg lovag, hát annak az a tisztességes hogyha azt a saját magát vállalja. Ő nem vállalhatja ezt, hiszen nem is tudhatja, mi az. Én nem vállalhatom az ő kék vérüket, mert nekem nincs olyan. Mindenki kapaszkodjon a saját gyökereibe. Nekem a gyökerem Kőbánya.

Másfél órán át folyamatosan leköti a nézők figyelmét. Önfeledten játszik, mókázik, viszont pillanatok alatt drámai csendet tud teremteni. Mondták már Önnek, hogy amit művel a színpadon, az több mint politikai kabaré, az már művészet?
– Jólesik, meg hízelgő rám nézve.

Ez nem hízelgés, hanem valóság, hiszen egy monodrámát ötven perc után már elun az ember, bármilyen nagy „név“ is az előadó…
– Hát azért olyat se mondjunk, hogy ami egy komolyabb dráma, egy magasabb irodalmi mű, az már eleve rossz. Mi van akkor, ha a néző nem ér fel a műhöz, hiszen nem köti le, azt sem tudja mit lát. A színész kénytelen ragaszkodni a sokszor százéves, vagy még régebben leírt szöveghez. Nekem könnyebb. Éntőlem a néző azt kapja, amiben egész nap él, ami vele történik. Nekem nem úgy kell feltennem a kérdést, hogy: Azt hallottad? Csak így kérdem: Hallottad? Persze hogy hallotta már, róluk van szó. Abban a pillanatban a néző benne van az előadásban, jelen van a születésnél, vele történik meg. Természetes, hogy a végén azt mondja, hogy ez az, ezt akartam hallani! Színházban más a helyzet. Ott az mondja a néző: azt játszották. Nagy különbség. Itt azt mondják: A Hofi mondta. Ez itt komoly, ez itt éles, amaz színielőadás. Akárhány embert gyilkolnak meg a színpadon, akkor is irodalom, színház. Ez nem, ez az élet.

Minden eddig hallott, vagy látott előadásán érezhető volt az anyanyelv védelme…
– Soha el nem múló aktualitása van a dolognak. Az „átkosban“ a tévébemondók, rádióbemondók komoly főiskolai végzettséggel rendelkeztek, s folyamatos továbbképzésen tanulták a hangsúlyozást, a pontos beszédet. Most? Meg kell hallgatni a rádió kereskedelmi csatornáit, a tévéműsorokat, s máris adott az aznapi téma. Soha ennyi dadogást, őőő-zést, makogást, selypítést még nem hallottunk, mint napjainkban.

Több mint hatszázszor hangozott fel a finálé az Életem bére című előadásán…
– Ezt a számot felejtse el. A Madách Kamarában 1983 áprilisa óta játszom, s 1150 esetem volt. Nem a címen van a lényeg.

Ez lassan a Quinness – könyvbe illő számadattá válik. Tudok olyanról, aki havi rendszerességgel látogatja az előadást, mert mindig mást és mást lát, hall. Mi a műsorösszeállítás titka?
– Nincsen titka. Leülök beszélgetni az emberekkel, meghallgatom a napi aktualitásokat, s amiről már ők sem beszélnek, az lekerül a műsorról. Példát mondok: Elmegy az ember egy társaságba, s ha arról beszél, hogy aznap mit hallott, mindenki odafigyel, de ha a boszniai okupációról akar beszélni, mindenki máris alszik. Frissnek kell lenni, s ami holnap történik, arról ma kell szólni.

A színpadon állva egy gondolatról egyszerre sok jut az eszébe, minden szálat visszapörget, s azután ott folytatja, ahol előbb abbahagyta. Mi a titka ennek a rendkívüli memóriának?
– Nincs titka. Hát mi a titka a zsiráfnak, hogy olyan magasra tudja nyújtani a fejét?

Valaminek mégis lennie kell, hiszen egy színésznek csak egyszer kell megtanulnia a szerepét, azt már a színpadon naponta memorizálhatja. Önnek naponta új vonalat kell beiktatni a szövegbe.
– A színészet egy más világ. Színésznek én vagyok a legrosszabb. Kipróbáltam, kutyaütőt sem érek, ezért abba is hagytam. Nemrégiben felkínáltak egy filmfőszerepet. Nem vállalom el, mert tudom, hogy mire vagyok képes és mit nem tudok. És abból sok van. A Kamara színpada más világ. Itt én vagyok az Én. Hogyan csinálom? Magam sem tudom. Bemegyek a színpadra, boldog vagyok, a közönség is szeret. Ennyi.

Ez olyan, mint a tudatlan hályogkovács esete, aki nem tudta mit miért csinál, de sikerrel operálta a hályogos szemeket?
– Igen csak azzal a különbséggel, hogyha az én „bicskám“ mélyebbre szúr, abba nem vakul bele a néző, legfeljebb fáj neki, találva érzi magát.

Hofi Gézát sehol sem hallottam beszélni a magánéletéről
– Nem is. Az az enyém. Senkinek semmi köze hozzá. Fent a színpadon Hofi vagyok, legyen az elég. Idejövök a színházba, kinyílok, elmondom a véleményemet és kész. Aki ismer, tudja, hogy szeretem a természetet, szeretem az erdőt, szeretek kirándulni, szeretek autót vezetni. Egyébként érzéssel vagyok tele. Úgy tudok reagálni, olyan őszintén, mint amit mástól kapok. Nem vagyok nyüzsgős, szájtépős. Legyen ez elég. A néző döntse el, hogy ki vagyok én, nagy vagyok, vagy kicsi. A munkámat igyekszem pontosan elvégezni, az előadás előtt másfél órával már bejövök a színházba. Felkészülök, rendezem a gondolataimat.

Minden egyes előadás előtt úgy kell öszpontosítani mint az első premiernél?
 – Minden egyes előadás előtt izzad a tenyerem, nem kapok levegőt, félek, melegem van, felmegy a vérnyomásom, kiszárad a szám. A színpadra oda van készítve két pohár víz. A kezdés pillantában kell meginnom. Amikor kilépek a színpadra, megszűnik a szorongás, s eggyé válok a nézőkkel.

Mikor jön műsorával Hofi Géza Szlovákiába?
– Soha. Vidékre sem megyek. Az én talajom itt van Budapesten. Tudom, hogy mindenhol szeretnek, mindenkit szeretek. Sajnálom, de ezt a színvonalat nem tudom nyújtani egy-egy vendégszereplésen, tehát nem tudom kiszolgálni az ott élő embereket. Nincs díszlet, nincs világítás, nem jo az akusztika, nem az a zenekar. Ilyen technikai háttérrel viszont nem lehet kimenni, mert megfizethetetlen. Azt, hogy kijárjak, csináljak két előadást, mert akkor több a gázsi, erkölcstelenségnek tartom. Ide bejövök és aki beül a nézőtérre, az biztos lehet abban, hogy jó érzéssel megy haza. Ugyanez a helyzet a televízióval is. Ezt a légkört a tévé nem adja vissza. A felvétel függ a képszerkesztő és az operatőr hangulatától, felkészültségétől, hiszen ott és rajtuk dől el, hogy a néző végül is lemarad a poénról vagy sem. Előfordulhat, hogy éppen akkor, amikor a kezemről van szó, a kamera a füleimet mutatja.

Hofi Géza nem exhibicionista, viszont úgy tűnik, hogy nem tudja nélkülözni a közönség közvetlen közelségét.
– Ez így van. Ebben a kis színházban éppen ez a varázslatos. Bemegyek a színpadra, szinte karnyújtásnyira a nézőktől és az első két másodpercben már kontaktusban vagyunk. Ezt a kapcsolatot kell tartanom a műsor utolsó pillanatáig. Varázslatos dolog, csodálatos érzés. És egyben ez a siker titka. Csak ennyit kell csinálni.





A weboldal használatához el kell fogadnod, hogy cookie-kat helyezünk el a számítógépeden. Részletek

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. A cookie-k (sütik) apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé tegye a böngészést. A sütiket letilthatod a böngésző beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszed meg, illetve ha az "cookie" feliratú gombra kattintasz, elfogadod a sütik használatát.

Bezár