A Metrósok cikk az Ország-Világban jelent meg, dátum: 1968. február 28. szerda.
Zoránra várok a Vidám Színpad folyosóján. Azt mondja a portás, három perc múlva jön, akkor ér véget a száma. A három perc kétszer is letelik, és a színpadra vezető ajtó még mindig zárva. Végre valaki kitaszítja, és jönnek a „Metrósok„: Zorán Sztevanovity, Dusán, az öccse, Veszelinov András, az ördöngös dobos, Schöck Ottó és Rédey Gábor.
A nézőtéren tovább hurráz, süvít, zsibong a ”Húszon innen, tízen túl„ közönsége. Közben befut a Televíziótól egy riporter, vele tart a rendező. Követi őket a világosító és az operatőr a felvevőgéppel. A Híradó számára készítenek felvételt. Benyomul egy autogram kérő kislány, de nyakon csípi a portás, és ”kész istencsapás ez a gyerek!„ felkiáltással viszi kifelé. Az előcsarnokba nyíló ajtót nyitva hagyta. A pénztárablakon bánatosan, félrecsúszva lóg a ”Minden jegy elkelt” tábla. A zaj elviselhetetlen.
Végre kezet fogok az együttes vezetőjével. Kissé megviseltnek látszik. Keresünk egy csöndesnek ígérkező sarkot, ahová nem jut el az autogramvadászok ostroma, a színpad zaja, és nem talál ránk az „ötödik fal” a televízió.
Azt hiszem az együttest nem kell olvasóinknak bemutatni. Ki ne tudná róluk, hogy név- és munkaadójuk a metró, vagyis a Földalatti Vasútépítő Vállalat. Hogy ez a világ egyetlen beat-együttese, amely nyugdíjas állásban pengeti gitárját 1960 óta.
– Akkor jött divatba a toprongy meg a nyíratlan üstök – emlékezik vissza a „régi„ időkre Zorán. – Odaálltunk a Rákóczi úti klub ajtajába. Jött néhány srác, akiknek azt mondtam, ”Sajnálom fiúk, de rossz a szereléstek. Ígérem, ha a jövő héten rendbe szeditek a tollaitokat, meg rendesen felöltöztök, kaptok belépőt!” Mert a jó hírünkre mindig jól vigyáztunk!
Az sem titok, hogy 1962-ben, az első „Ki mit tud?„-on tűntek fel. Tehát tulajdonképpen a televízió indította el őket a siker útján s ügyel arra ma is, hogy az érdeklődés állandó kísérőjük legyen. A rádióban is szünet nélkül szerepelnek. A magyar táncdalegyüttesek múlt évi ranglistáján a második helyre kerültek, s megkapták az ”Ezüst gitár”-díjat.
Zorán naponta hat órát alszik. Egy héten kétszer a színházi szereplés köti le. A többi napokon vidéken turnézik. Nemrégen Londonba hívták. A napi postája több kilóra rúg. A levélkihordó bosszankodik, mert a táskáját a két Sztevanovity fiú levele tömi meg. A házfelügyelőnél kiborítja a leveleket, s azokat a család neccben viszi fel az emeletre.
– Nem árulná el, mi a sikerük titka?
– Fiatalokhoz szólunk a fiatalok nyelvén, a fiatalokat érdeklő és érintő témákról.
Bizony dalaikban nem jut hely a szenvelgésnek. Nem a holdfényről, a napról, a csókokról énekelnek. Nem fogadkoznak eskü alatt, hogy ami van örökké tart. (Egyébként is, a szentimentális szerzők az idővel követik el a legnagyobb visszaélést.) Ők arról énekelnek, hogy nem csak gyémántért, aranyért érdemes élni és harcolni, meg arról, hogyan járt Bell, a részeges kutya. A dalról mindenki kitalálhatja, hogy nem csak Bellre gondolt, amikor írta.
– Kedvenc száma?
– A Viharvirág. Öt nap alatt elfogyott a lemeze. Ezen egyébként még három szám hallható, a Bell, a Feltámadtál és a Roppant kényes a helyzetem.
– Mivel mutatkozott be Londonban?
– Ezekkel. A Philips és a Pye hanglemezgyárak érdeklődéssel hallgatták.
– Nem volt szó újabb meghívásról?
– Tárgyaltunk egy hanglemezfelvételről. De erről még korai lenne beszélni.
– Elképzelhető, hogy felkerüljenek a külföldi együttesek ranglistájára?
– Ez a jövő zenéje!
– Gondolt már arra, hogy mi lesz, ha eljár a fejük felett a beat-kor?
– Nem félek az öregedéstől. Aki a zenét élethivatásként választotta, az mindenkor megtalálja azt a „hangot”, amellyel megtarthatja a közönséget.
– Melyik stílus áll az együtteshez közel, a harsány, vagy a „megfékezett”, lírikusabb hangvételű beat?
– Angliai tartózkodásom alkalmával sok együttessel találkoztam. Névtelenekkel és nagy nevekkel. Ringo Starral és John Lennon-nal, a Beatles együttes két tagjával. Meghallgattam a Traffic együttes teljes egyórás műsorát. Élveztem a Nirvána együttest. Azt tapasztaltam, hogy nincs ilyen vagy olyan beat-stílus. Minden együttes valami sajátosat akar nyújtani. Ma már nem is az ütem dominál, hanem a sajátosan érdekes hangszerelés. A közönség érdeklődését csak így tudják forrponton tartani. Ezt tartom a mi számunkra is a fejlődés útjának.
– Milyennek látta a londoni fiatalokat?
– Sok ósdi-modern bolondságot vártam. Ennek ellenére úgy láttam, mindenütt azok vannak többségben, akik normálisan öltözködnek. Azt hiszem a többség előbb vesz asztalt, széket, és csak azután kakukkos órát, rézmozsarat.
Lelkesen beszél terveikről, vágyaikról. Igen, a fejlődéshez jó felszerelés kell. A beat-zene nagy tömegeket vonz, de ideje lenne már újat nyújtani. Talán legközelebb, a stúdiófelvételnél alkalom nyílik arra, hogy új hangszerekkel bővüljön az együttes.
– Síppal, dobbal, nádihegedűvel – mondom tréfásan.
– Igen, valami új hanggal…
Kívánjuk, hogy tervük sikerüljön, és az elkövetkező számaik az eddigiekhez hasonlóan – nagy sikert hozzanak.
