Barátságos mérkőzés. A teltházas siker tovább őrizte a magyar válogatott veretlenségét Brazília ellen. A dél-amerikai gárda nem a legerősebb összeállításában szerepelt. Három hónap volt hátra a mexikói világbajnokság rajtjáig…
Gólszerző: Détári (5:00), Kovács K. (60:00), Esterházy (73:00)
1986-ban óriási várakozás előzte meg a brazilok érkezését. Akár két Népstadiont is meg lehetett volna tölteni az érdeklődőkkel. Noha Tele Santana együttese nem a legjobb erőivel érkezett – egyébként Frankfurtból, az NSZK ellen 2-0-ra elveszített mérkőzésről –, így is olyan klasszisok voltak soraiban, mint Leao, Oscar, Falcao, Alemao, Socrates, Renato Gaucho, Careca, Eder.
A nagymenők közül a budapesti meccs előtt Falcao, Socrates és Careca sérültet jelentett. A magyar válogatott végül a Disztl Péter – Sallai, Kardos, Garaba (Csuhay, 62.), Varga – Hannich, Nagy Antal, Détári – Kiprich (Kovács Kálmán, 46.), Bognár (Burcsa, 10.), Esterházy, a brazil pedig a Leao – Edson, Oscar, Mozer, Dida – Elzo, Silas, Alemao – Renato Gaucho, Casagrande, Sidney (Müller, 65.) összeállításban játszott.
A találkozó meglepően egyoldalú volt
A mérkőzés magyar gálaelőadást hozott, a története során először Budapesten szereplő, háromszoros világbajnok brazil válogatott háromgólos vereséget szenvedett.
A mérkőzés rövid esszenciáját Hegyi Iván tollából, az MLSZ gondozásában kiadott Válogatott gyűjtemény című, a szerző Dénes Tamással és Lakat T. Károllyal közösen írt könyvéből idézzük: (A meccs ötödik percében…) Détári jobbra passzolt Kiprichhez, s mire társa középre emelt, már ott volt a kapu előtt: fejesét az akkor harminchat éves, az utolsó előtti (hetvenkilencedik) válogatott mérkőzését játszó Emerson Leao nem háríthatta (1-0). A veteránra később is rászakadt a baj: noha Esterházy két kiugrása alkalmával egyaránt hárított, a kipattanó labdát előbb Kovács Kálmán, majd a mézesmadzagot a kapus előtt mindkétszer elhúzó csatár segítette a hálóba (3-0).
tényleg újra úgy tűnt: a magyarok a brazilok…
A találkozó meglepően egyoldalú volt, elvégre még a brazil „vegyestől” is többet várt mindenki, bár egyetlen honfitársunk sem bánta, hogy a vendégek aznapi produkciója alapján csupán a briliáns technikájú Renato Gaucho tetszett igazi brazilnak. A Népstadionban a nézők az eredményjelző táblákat bámulták, és nem akartak hinni a szemüknek. Annál csodásabb volt a feleszmélés, féktelenebb az ováció.
A magyar játékosok a velük mezt cserélő vendégek sárga dresszében parádéztak az arénát elhagyni nem óhajtó közönség előtt, és a szerelésváltásban volt valami szimbolikus, mert húsz évvel az 1966-os világbajnokság liverpooli 3-1-e után tényleg újra úgy tűnt: a magyarok a brazilok…”
