Kő András 1985. novemberében érdekes történetet írt meg a Népsportba.
Hofi a közelmúltban tartotta 300. előadását a Madách Kamu- rában. Aznap reggel a Rádióban interjú készült a művészszel, az esemény beszédtéma volt a városban, kétségtelen, hogy nem akármilyen jubileumhoz érkezett a népszerű nevettető.
Barátom érkezett Ausztráliából néhány napra. Természetesen mit, illetve kit akart látni? Hofit. Beindítottam a gőzhengert; telefonáltam a művész lakására, nem találtam otthon, telefonáltam a színházba — reménytelen, mondták, próbálkozzam más alkalommal.
Egy órával az előadás előtt kopogtattam a színház pénztárában, hátha megszánják a 20 ezer kilométerről idetévedt hazánkfiát, hátha a szerencse hozzásegít egy icipici pótjegyhez. De már a pénztár előtt is álltak.
Telefon a művész öltözőjébe, udvarias válasz: várjak.
Aztán amikor már vészesen közeledett a fél tizenegy, a portás félrevont és jól értesülten közölte, hogy ha interjút akarok csinálni Hofi Gézával, az előadás végén megtehetem, mert fogadás lesz az előcsarnokban. Való igaz, hogy a vendégekkel együtt érkeztek a gyönyörű tálak is.
Csakhogy én ezúttal nem interjút akartam készíteni Hofi- val, hanem a barátomat szerettem volna bejuttatni a nézőtérre.
S ekkor, negyed, tizenegy körül megjelent az előcsarnokban dr. Hegedűs Csaba, a pénztárhoz lépett, és elkérte a számukra félretett hat jegyet.
Hegedűs megjelenése felkeltette a reményt egy idős asz- szonykában, aki’ ‘ a népszerű sportember láttán felkiálltott:
— Csabikám, az isten szerelmére, segítsen rajtam! Eli úgy szurkoltam magáért, amikor Münchenben olimpiai bajnok lett, mint senki másért. Csabikám, kérem, szóljon a hölgynek, hogy adjon nekem egy jegyet!
Szegény Hegedűs Csaba majdnem belepirult a hallottakba. Hogyan tud ő jegyet szerezni egy idegen hölgynek, mégha annyira szurkolt is érte az olimpián? Más a sportesemény, más egy futballmérkőzés vagy egy világbajnokság, és megint más a színház, nem beszélve a 300. előadásról.
A hölgy azonban tovább nyafogott :
— Csabikám, drága Csabikám, én úgy fogok szurkolni a fiaiért a szöuli olimpián!
Ez mintha hatott volna.
Hegedűs a pénztárosnőhöz fordult, megtudakolandó, van-e remény.
Volt. Tíz perc múlva. Éppen a gong előtt.
Ha Hofi Géza nem tudja, hogy ki volt az a néző a 12. sor 3. székében, aki a legviharosabban tapsolt’ aznap este neki, akkor elárulhatom, hogy a fent idézett idős hölgyben tisztelheti ezt a személyt — mégpedig Hegedűs Csaba jóvoltából.
Ja, hogy mi lett az én barátommal? O is kapott egy pótjegyet a 10. sorba. S az előadás végétől az elutazásig mást sem hallottam tőle, mint hogy „ezért a Hofiért érdemes volt eljönni Budapestre.”
