Az alábbi Bujtor István színész-rendezővel készült A papa vállán kezdődött interjú 1972-ben jelent meg a Fradi-Híradó című újságban.
Sokan és sokféleképpen szurkolnak a Ferencvárosnak, különös hőfokon Bujtor István. Egy színészt faggató interjú során, arra a kérdésre: mikor érzi magát rosszul, azt válaszolta, ha kikap a Ferencváros … Ezek után érdekelt, hogy milyen szurkoló Bujtor István.
Rendhagyó. Volt úgynevezett „zászlós-korszaka”, amikor szurkoló társaival pályáról-pályára járt teli torokból, zászlót lengetve buzdította az FTC-t. De mint mondja, ezt kinövi az ember. És most? Csendben figyel?
— Már amennyire egy mérkőzésen csendben lehet figyelni… Éppen az a jó a szurkolásban, hogy az ember megosztja a véleményét, vitázik, bírál, bosszankodik, örül.
Egyáltalán, hogy lesz valakiből szurkoló? Mikor? Hogyan kezdődik?
— Talán túlzásnak tűnik, de ha emlékezőtehetségem nem csal, olyan négy-ötéves lehettem, amikor szurkolói minőségben megjelentem a Fradi pólyán. A papám vitt le, aki FTC-szurkoló volt (nagyon fontos tényező az indíték vizsgálatánál!). S hogy nem láttam semmit, hát a vállára vett, így is csak Budai II elfutásait láttam, na és néha a labdát… Ezzel el is dőlt, hogy szurkoló leszek, s az is, hogy a Fradinak fogok szurkolni.
— Soha nem esett kísértésbe?
— Soha! Szeretem a jó focit, a klasszis játékosokat, szívesen megyek mostanában például Honvédmérkőzésre Kocsis kedvéért, de a Fradi az más! Ez egy olyan kapcsolat, amely állja az idő próbáját. Változnak a játékosok, de a csapat az csapat marad, akiért lelkesedni lehet. És kell is.
Mi kell a szurkoláshoz? Kell természetesen csapat, kellenek játékosok, sztárok és környezet.
— Igen, meghitt környezet kell. Nekem például bármennyire is tele van, túl nagy, túl tágas a Népstadion. Közelebb szeretek lenni szurkolótársaimhoz, még az ellenfél szurkolóihoz is. Azok a szópárbajok is hozzátartoznak egy mérkőzés hangulatához, élményéhez.
Az élménynél álljunk meg egy pillanatra! Mi jelent élményt? Győzelem? Jó játék?
A papa vállán kezdődött
— Persze az a legjobb, ha győzelem és jó játék együtt van, az igazi nagy élményt, legalábbis számomra, a nagy szólók, a nagy egyéni teljesítmények jelentik. Én sztárpárti vagyok! Szerintem kellenek a nagy egyéniségek, s ezzel nem mondom azt, hogy a foci nem csapatjáték. Végtelenül örülök például, hogy Albert Flórinak most újra megy a játék. Szurkoltam neki a sérülése idején, s hallottam, hogy régen hány nagy labdarúgó-pályafutás fejeződött be egy ilyen sérüléssel. Ezért is örülök jó játékának, no meg azért, mert egy ilyen csillogó játékos stílust tud adni egy csapatnak.
„Nem lettem focista“
Aki így szereti a labdarúgást, a labdarúgókat, vajon miért nem lett labdarúgó?
— Ó, lehettem volna. Talán … Jelentkeztem az ifiben próbajátékra. De éppen várt egy kislány, s az első edzés helyett a randevút választottam. Sosem derül ki, milyen focista lettem volna —
Ezt valóban nem tudjuk meg, de hogy milyen kosárlabdás volt, azt bebizonyította, a BVSC NB I-es csapatának tagjaként. Volt ifi válogatott, jól teniszezik, vitorlázik, s néha focizik is. Legtöbbször persze a Fradi mérkőzésein. Hogyan? Természetesen a nézőtéren.
— Igen ez is a szurkoló lélektanához tartozik. A szurkoló mindig okosabb, mint az edző, mint a mindenkori szövetségi kapitány, jobban játszik, mint az éppen pályán levő tizenegy…
— Akkor is, ha megy a csapatnak? …
— Nem, akkor elégedett szurkolói szívem.
— Pihenteti a szurkolás?
— Minden izgalma ellenére — igen. Kikapcsol és ez a jó.
— Tényleg rosszul érzi magát, ha kikap a Fradi?
— Tényleg. De nem sokáig. A foci játék. A bosszúság hamar elszáll, de az öröm tartós. Azt hiszem, ezzel a legtöbb szurkoló így van.
— Ha nem Magyarországon élne, melyik csapatnak szurkolna?
— Pelé miatt a Santosnak. De nagyon elégedett vagyok, hogy Magyarországon élek és a Fradinak szurkolok.
Ilyen kevés kell az elégedettséghez.
Vagy ez nem is olyan kevés?
Szerző: L. Réti Anna
