A Csak semmi pánik színes magyar akcióvígjáték, melyet 1981 őszén forgattak és 1982-ben mutattak be. Főszereplője Bujtor István és Kern András.
Itt a Filmvilág mozis lap 1982-es kritikája Lukácsy Sándortól.
Aszkéta krimi – Csak semmi pánik.
Többféle krimi van, természetesen.
A klasszikus krimi a „ki a gyilkos?” izgalmával csábít, modern vadászhajlamot elégít ki, a rejtvényfejtő leleményességet szórakoztatja oidipusi kockázat nélkül. Bonyodalmainak kidolgozása a félrevezetés tehetségét kívánja a szerzőtől, követése a logikai játék s a csattanós meglepetés (állítólag) intellektuális gyönyöreivel jutalmazza közönségét. Íratlan szabály, hogy a kritikus nem fecsegheti ki a megoldást.
Van egy másik típus, melyet a műfaj aszkétájának nevezhetnénk. Ez lemond a rejtély s a váratlanság izgalmairól; a tettes személye eleve ismert vagy hamarosan azzá válik, a cselekmény motorja nem a leleplezés, hanem az üldözés, a dramaturgia játéktere nem a bűn utáni, hanem az azt megelőző idő, a tét nem a kibogozás, hanem a megakadályozás, a bűnöző rendszerint nem magányos ismeretlen, aki meghúzza a ravaszt, hanem népes bűnszövetkezet, hogy bőségesen legyen kit verni, az ilyen krimiben ugyanis a rendőri protagonista nem annyira a fejével, mint inkább az öklével dolgozik.
Ha filmről van szó, a klasszikus krimi irodalmi fogantatású, akkor·is, ha nem detektívregényből készült; a másik típus szülőotthona a filmgyár, elvégre egy jó bunyót látni és láttatni kell, nem leírni. A kétféle krimi fogásai és játékelemei persze gyakran vegyülnek, de vannak tiszta képződmények is, az utóbbi típusban például a Piedone-filmek.
Világsikerük vetélkedésre késztette Bujtor Istvánt: a tetszéssel fogadott A Pogány Madonna után immár a második magyar Piedonét írta meg s játssza el a vetítővásznon. A vetélkedéshez minden kelléke megvan: termete óriási, ökle kemény, képes arra, hogy hekus Ludas Matyiként háromszor verje végig a bűnbanda valamennyi tagját, amiben csak az a csodálatos, hogy azok – lesújtó tapasztalataik ellenére – másodszor és harmadszor is kiállnak ellene; én, ha Bujtor István zokon venné ezt a kritikát, már az első menet elől az egérlyukba bújnék.
De hát szükség van az ismétlődésre, az öklök fortissimójának szekvenciájára, mert az efféle filmben a bunyó a fizetőeszköz, a nervus rerum; a közönséget, ha már ez a filmtípus megfosztja a rejtvény-izgalmaktól, kárpótolni kell legalább a csontzene izgalmaival.
S még ez sem elég. Az üldözés-verekedés kalandjaira csupaszított aszkéta krimi egy kicsit valóban sovány; húst, írt, ideget kell rakni az ösztövér szkeletonra.
Leütött bűnöző, egyszerű szaltóval
Igen ám, de miből? A cselekmény – a bűnös szándék meghiúsítása – csak kisszámú változatot kínál: kábítószer-csempészést, emberrablást, effélét; ezúttal egy tervezett kincsrablás előrelátható bonyodalmait. Magának a verekedésnek a variánsai még korlátozottabbak: a leütött bűnöző vagy egyszerű szaltóval, vagy dupla szaltóval zuhan a szekrénybe, avagy fennakad a csilláron. Lehet még, sőt kötelező autón üldözni a bandát vagy autón menekülni előle; ilyenkor a fékek idegborzolóan csikorognak – mi mást tehetnének?
A propos autó! Mi volna, ha egy sárkányrepülő is megjelennék a filmben? Látványnak szép, ötletnek – talán – újszerű; jöhet. Helikopter már volt, de belefér a költségvetésbe; szépen lefényképezni belőle a balatoni tájat. Mert színtér lehetőleg mutatós kívántatik: Piedonénak Kairó, Hongkong, Szingapúr és mit tudom én mi; nekünk az édes hazai táj gyöngyszeme. Ez már csak azért is jó, mert a Balatonnál nyaranta lokálok és táncosnők működnek, nő tehát már van (ez kell!), s a főtáncosnő akár távcsöves puskát foghat Bujtor Istvánra. Sajnos, nem mesterlövész! – mondja a táncosnőről a bandafőnök, de ez tiszta haszon: ellenkező esetben véget érne a film. A Balaton mellett idegenforgalom is van, kell tehát egy kitűnő színész, aki ál-betyárként és ál-cigányként szórakoztassa igazi valutáért a vendégeket; van is ilyen színész (Bánhidi László), a karikás ostor pattogtatását majd megtanulja.
Egy másik színész (Székhelyi József) remekül tud dadogni: bízzunk rá sürgős hírt; ha elég sokáig dadog, épp annak nyögi ki az életmentő üzenetet, akit meg kellene mentenie. Ez humor, s épp úgy kell becsületes filmbe, mint nő. Magasabb igényünket jelzi, hogy a dadogós humornak megcsináljuk az ellenpontját is: a bőbeszédű szemtanúval, aki a film végéig sem tud a tárgyra térni. Ezek kabinet-figurák (és valóban kitűnőek); sajnos szükség van pozitív hősökre is. Őket két veszély fenyegeti: egyrészt az, hogy rendőrök, ami nem kis handicap, másrészt az, hogy egy tömbből faragottak. Legyenek tehát árnyalt jellemek: a nagyfőnök (Kern András) legyen doktor úr, amolyan filoszrendőr, aki az egész film alatt egy doboz pritamint hajszol, melyről azt sem tudja, mi; Bujtor István pedig két verekedés között ábrándozzék egy 120 méteres vitorlás-kötélről.
A film végén megkerül a pritamin, a kötél, sőt a kincs is. A kincs a tapolcai tavasbarlangban kerül meg. Ez még eredetibb ötlet, mint a sárkányrepülő. Mert a tapolcai tavasbarlang nem akármilyen tavasbarlang. Diákkoromban több mint száz kilométert kerékpároztam, hogy a kocsmaudvarról némi fizetségért aláereszkedve megláthassam egyedülálló élővilágát: a vak halacskákat. Azóta, úgy hallom, valami malheur történt: a vak halacskák kipusztultak, a barlangot bezárták. Most a filmforgatás jóvoltából viszontláthattam a barlangot.
De Bujtor István és rendőrcsapata csak kincset talált a barlangban. Halacskákat már nem.
A film ezért egy kissé kielégítetlenül hagyott.
