A kéz – mit ma is látok,
ahogy hűti homlokom –
gyengébb tán,
de most is biztos oltalom.
Szavaid is hallom,
ahogy megvigasztaltál.
Ma fakóbb tán a hangod,
de így is szíven talál.
Most fojtogat a félelem,
hogy másképp is lehet.
s egyszer asztalunknál üres lesz helyed..
Mama, jöjj még százszor,
arcodon míg napsugár ragyog!
Addig szólj rám,
hisz gyermek is csak addig vagyok.
Súgd meg kérlek múltad titkát,
ahányszor tudod…
..míg e Föld az otthonod.
Ma is, hogyha kérném,
lenne báli jelmezem,
s a tű, mit százszor átszúr,
ma sem az én kezem…
És sose jut az vissza,
amit értem vállaltál.
Mégis, hogyha kérném,
ma is helyettem adnál.
Most fojtogat a félelem,
hogy másképp is lehet.
s egyszer asztalunknál üres lesz helyed..
Mama, jöjj még százszor…
Valahányszor látlak,
tudom vár egy pillanat
ami, bárhogy félek,
egyszer elragad.
Mama, bárcsak tudnám,
mégis hogy vigyázzak rád,
hogy ez a bölcs mosoly kísérjen minél tovább…!
