Vannak emberek, akik egyszerűen nem tűnnek el. Akiknek a hiánya nem csupán egy üres szék a stúdióban, hanem egy egész korszak hiánya. Déri János pontosan ilyen volt: egy nagybetűs Riporter, akinek minden mondata, minden kérdése, minden mosolya és minden önironikus poénja ma is elevenen él azokban, akik látták, hallották, ismerték, vagy csak egyszerűen szerették a képernyőn keresztül.
Sokan azt mondják, hogy a televíziózás aranykorában minden más volt – de valójában Déri János tette különlegessé azt az időszakot. Az Ablak című műsorban, ahol lezseren felült az íróasztalra, és úgy konferált fel egy riportot, mintha csak egy baráti beszélgetés kezdődne, vagy a Pocsék áruk fórumában, ahol egy-egy jól irányzott poénnal az egész országot megnevettette – ezek a pillanatok ma is hiányoznak. Nemcsak a képernyőről, hanem a mindennapjainkból is. Déri János nemcsak kérdezett, hanem meghallgatott, nemcsak riportot készített, hanem történeteket adott át, amelyekben ott volt az emberi sors, a humor, a fájdalom, a remény és a kíváncsiság.
Talán az volt a legfájdalmasabb, hogy egy ilyen intellektuális, gondolkodó, mindig vívódó embernek végig kellett néznie a saját halálát. A heidelbergi klinika betegszobájában, az utolsó interjúban azt mondta: „percek alatt el fognak felejteni”. De nem lett igaza. 33 év telt el azóta, és ma is velünk van. A neve, a munkássága, a stílusa, a gondolkodásmódja – mind-mind tovább él azokban, akik valaha nézték őt, vagy akik ma is tanulni szeretnének abból, hogyan lehet igazán kérdezni, hogyan lehet a lényegre tapintani, hogyan lehet emberséggel, humorral, őszinteséggel dolgozni.
Déri János története nem csak a sikerekről szól. Arról is, hogy mennyire nehéz a televíziózás világa, mennyi stresszel, irigységgel, elvárással jár. Ő mégis mindig önazonos tudott maradni. Nem érdekelte a konfekciópulóver, a kockás ing, a stúdió fényei vagy a tapsgép. Csak az volt fontos, amit mondott – és hogy azt hogyan mondta. A természetessége, a humora, az intellektusa, az állandó igazságkeresése tette őt igazán nagy riporterré. Nem volt szüksége látványos díszletekre, mert mindenki tudta: ha Déri János megszólal, annak súlya van.
Már nem fogott kezet
Az utolsó hónapokban, amikor már Mexikóban küzdött a betegségével, még mindig azt mondta: ha felépül, vissza akar menni tévézni. Mert számára ez volt az élet, a hivatás, a szenvedély. Az utolsó bejelentkezése során azt ígérte, ha hazajön, mindenkivel kezet fog, aki csak szembejön vele az utcán, mert annyi ismeretlen ember drukkolt neki, segített neki, vagy csak egyszerűen szerette őt. Végül hazajött – meghalni, a szerettei körében, 41 évesen.
A halála után az Ablak stúdiója üres maradt. A poénok sem ültek már úgy, a témák sem voltak olyan érdekesek, mert kiderült: nem a műsor, hanem Déri János volt az, aki igazán fontos volt. Azóta eltelt 33 év, de a neve ma is legendává vált. Egy ország sóhajt fel, ha szóba kerül, és mindenki tudja: volt egyszer egy riporter, aki másképp kérdezett, másképp fogadta a válaszokat, és aki soha nem lesz pótolható.
Déri János példája ma is aktuális. Megmutatta, hogy a tartalom, a mondanivaló, az őszinteség és a kíváncsiság mindennél fontosabb. Hogy lehet embernek maradni a reflektorfényben is, és hogy a legnagyobb siker az, ha az emberek nem felejtenek el. Őt nem felejtjük. Emlékezzünk rá szeretettel, tisztelettel, és tanuljunk tőle – mert Déri János öröksége ma is velünk él.
