Jöjjön Dsida Jenő: Visszatért lovagok verse.
A hold elrejtette arcát.
Fáklyáink fénye elhullt
s lámpásainkat kifújta a szél.
Megyünk
gyalogosan, bús-kevesen,
csatakosan, keservesen
az erdő felé.
Megyünk.
Lándzsáink hegye bosszankodik,
hogy nem tud fényleni,
mellvértezetünk alig-alig tűri
szívünk egyre fulladtabb zuhanását.
Aranysarkantyunk lovat keres a sárban,
de nem talál.
Iszonyú az élet sötétsége
hatszáz évből visszatért lovagoknak.
Egy lépést se látunk előre
s a jelent se látjuk,
egymást se látjuk,
csak sötét elektromos szikraként ugrál
közöttünk fejből-fejbe a gondolat
szakadatlan ismétlésben:
Vajjon megöljük ma a sárkányt?
Vajjon megöljük ma a sárkányt?
A hold elrejtette arcát,
fáklyáink régen csonkig égtek,
lámpásainkat kifújta a szél –
– s a vezér, a bolond vezér,
akit az éjben senki se sírat meg,
összeesik.
The post Dsida Jenő: Visszatért lovagok appeared first on Meglepetesvers.hu.
