Új Dunántúli Napló 1998-ban interjút készített Gálvölgyi János színésszel, anyagunkban ebből idézünk.
– A fotelban, a polcokon, a könyvek között, az ajtókeretről csimpaszkodva, mindenütt bohócfigurák. Van amelyik megy, dobol, biciklizik, zenél. Kisebbek, nagyobbak, fából és rongyból készültek, kifestettek, legörbülő szájuk szögletében ott az örök bohócmosoly a maga minden keserűségével, a nevettetés mögött megbúvó mélységes fájdalommal. Játék? Szenvedély?
– A szakmámon kívül az egyetlen hobbim – emel le a polcról egy faragott figurát Gálvölgyi. Ő a legöregebb. Amikor másodéves főiskolás voltam, a Szovjetunióban jártunk. Délelőtt próbákat néztünk, este színházba mentünk. Nekem az első kérésem az volt, vigyenek el a moszkvai Nagycirkuszba. Ott láttam Oleg Popovot, aki számomra minden idők legnagyobb bohóca. Akkor vettem ezt a fabohócot. Az elsőt. Azután lassan jött egymásután a többi. A szakmában elterjedt, hogy gyűjtöm a bohócokat. Egyre másra kaptam a legkülönbözőbb figurákat, hisz nálunk még divat a bemutatóra valami apró ajándékot vinni. Szóval gyűltek és gyűlnek a bohócaim. Amikor külföldön jártunk, feleségem, Jutka is mindig meglepett egy-egy figurával. Most azt mondja, már nem vesz meg minden bohócot, amit csak meglát… De ha mégis megtetszik…
– Emlékszem, egyszer azt mesélte, a bohócok találják meg, hiszen ez még gyerekkori vonzalom.
– Rajongtam a színházért, a színészetért, de színházba csak ritkán jutottunk el. Leginkább a Madáchba, mert ott volt édesanyámnak egy jegyszedő ismerőse, aki időnként bevitt bennünket. A cirkuszba viszont elkeveredtünk, ahol én teljes csodálattal néztem a bohócokat, az artistákat. S ezt már felnőtt ésszel mondom, talán megérez- tem valamit a cirkuszművészet tisztaságából. Ott nincs vita, ha az artista tripla szaltót csinál, nem lehet azt mondani, hogy az csak dupla szaltó volt. Nincs az a kritikus, aki megengedheti magának, hogy mást lásson, mint a valóság. Nincs be- lemagyarázás, nincs félreértés.
– A bohóclét persze egy kicsit más…
– Hát persze. A bohócság egy kicsit perverzió: neki úgy kell nevettetni, hogy közben sajnálja magát, sőt azt akarja, hogy sajnálják is. De egy teljes sorsot kell néhány perc alatt megmutatnia. Mint Hamlet mellett az epizodistának, akinek az öt felvonásnyi szerepépítés helyett három perc jut, de éppúgy egy egész életet kell láttatnia. A bohóc előnye annyi, hogy róla a pódiumra lépés pillanatában tudják már, kicsoda.
– Úgy érzem, izgatja a bohócművészet. Kipróbálta magát a porondon?
– Nagyon izgat. Néhány éve a Művészek a porondon című műsorban porondra is léptem. Megvallom, azt hittem, nagyobb siker lesz. De életem első nagy verését a cirkuszművészetért kaptam. Hét-nyolc éves lehettem. Szüleim dolgoztak, nagymamám is elment otthonról, én meg fogtam apám borotvahabját meg pemzlijét, jó erősen bekentem az arcomat, aztán rámaszatoltam vagy két kiló réteslisztet, az jól összeragadt, azután a mama rúzsával kifestettem magam, fölvettem a nagymama tarka pongyoláját, és így szórakoztattam a ház gyerekeit. Nagy pofonok lettek belőle, hiszen elhasználtam a lisztet, tönkretettem a rúzst, s milyen nehéz volt a csirizt leszedni az arcomról!
