Május 5-én elhunyt Szántó Judit műfordító.
Fáj a fejem. Illetve a csudát, nem a fejem fáj. A szívem. Hogyan lehet megbirkózni egy ilyen halálhírrel? Egy hete még leveleztem vele. A könyvet, amit kínáltam, csak jövő húsvétra tudja vállalni, írta, mert most egy „jó kis francia regényt” fordít. De aztán boldogan, mert „főiskolás korom óta dolgozom az Európának (Bajomi Lázár Endre keze alá), az Európa, (Osztovits) Levente csinált belőlem műfordítót”.
Mintha belőle csinálni kellett volna műfordítót. A kisujjában volt a szakma. Három nyelvből, mindig remek szöveget, mindig határidőre… Soha nem késett. A szerkesztett kéziratot sose nézte meg. „Majd korrektúrában”, mondta. És mindig emlékezett, mit írt, és én mire javítottam. Az ezer oldalas King-regényben megmondta, hogy a 370. oldalon nem ért egyet azzal, amit javasoltam: szerinte az ő változata jobb volt. És tényleg jobb volt. Elképesztő méretű könyveket ültetett át, féltéglákat, ahogy a férjem szokta mondani. Irodalmat, lektűrt, történelmi munkákat. Ámosz Oz, Dumas, Böll, Anouilh, Stephen King, Gideon Greif, Timothy Snyder, J. R. R. Tolkien és még vagy ötvenen lehetnek neki hálásak. De ha általa fordított könyvet hozott ajándékba, soha nem dedikálta, csak ha külön megkértük rá.
„Ha nem tetszik, még mindig eladhatja”, mondta Lacinak. „De ha belefirkálok, akkor már nem.” Ez nem álszerénység volt: meghagyta az embernek a választás szabadságát. Ha kértük, boldogan dedikált, nagy szeretettel. Tegnap este elkezdtük itthon összegyűjteni, mi mindent kaptunk tőle. Húsz kötet után adtuk fel.
Törékenyebb lett, fáradtabb.
„Mint színikritikus, Jászai Mari-díjat, mint műfordító, Wessely-díjat kaptam”, írta, amikor jelentkezett a Műfordítók Egyesületébe tagnak. A Wessely-díjat, ami az egyetlen csak műfordítónak járó díj, 2006-ban kapta. Élénken emlékszem, mennyire meghatódott és csodálkozott. Mi meg, európás szerkesztők, milyen elégedettek voltunk, hogy megint jó helyre, méltó fordítóhoz került a díj.
Az elmúlt hónapokban, ha bejött, mert javított korrektúrát hozott, vagy lektorálni való könyvet vitt, aggódva néztük. Törékenyebb lett, fáradtabb. Csak a munkája tempóján és minőségén nem érződött ebből semmi. Ugyanolyan sebességgel, ugyanolyan minőségben, ugyanolyan megbízhatóan dolgozott. Számítógépen, mert hetvenévesen megtanult a modern technikával bánni.
Kevés embertől tűröm el, ha Ágikának szólít. A kettőből ő volt az egyik. Egykorú anyámmal: úgy is tekintettünk egymásra, mintha rokonok lettünk volna. Most annyira fáj, mintha tényleg rokonom halt volna meg.
Nyugodj békében, Judit. Szerettünk, szeretünk, nem felejtünk el. Hiányzol. – írta Katona Ágnes az Európa kiadó oldalán
