A Dunántúli Napló 1996. január 21-én interjút közölte Hofi Gézával. Cikkünkben ebből idézünk. Jöjjön Hofi Géza újabb válasza.
Hofi. Csak így emlegetik, hiszen az ország legismertebb emberei közé tartozik. Ha a politikusokat, a közélet szereplőit időről időre rangsorba állító népszerűségi listákra felvennék, biztosan előkelő helyre sorolnák őt a közvélemény-kutatók.
– Vidéken is régen járt. Számíthatnak-e a fővárostól távolabbi településeken is arra, hogy újra színpadon láthatják?
– Persze. Számomra a közönség egységes és nagyon fontos éltetőelem. Nem fővárosiakból és vidékiekből áll. Feledhetetlen élményeim fűződnek azokhoz a vidéki előadásokhoz, amelyeket hatalmas, zsúfolt sportcsarnokokban rendeztek. Teljesen egyedül, konferanszié nélkül álltam ki a közönség elé. Nem lehet elmondani, hogy milyen érzés az, amikor a teljes sötétségben feláll az ember a színpadra és egyszer csak kigyulladnak a rá irányított reflektorok. A vidéki szereplések fontosságának illusztrálására elmesélnék egy kedves kis történetet. Az egyik barátom papája valamikor huszár volt. Abban az időben, amikor a holdraszállás megtörtént, mondta a fiú az apjának: „Papa, meghódítottuk a Holdat!” Az öreg huszár erre így válaszolt:
„Édes fiam! A Hold meghódításáról csak akkor beszélhetünk, ha ott lesz már a gyalogság is!”
Tehát a vidéket sem lehet a televízión, a rádión, a lemezeken keresztül meghódítani. Egyszerűen oda kell menni! A televízión keresztül egyébként sem adatnak meg olyan élmények, amelyek a közvetlen emberi kapcsolatokból fakadnak. Egyszer például egy parasztnéni odajött hozzám, megszorította a kezemet és csak ennyit mondott: „Nem is gondoltam, hogy maga ilyen magas!” Olyan is előfordult, hogy egy idős asszony az előadás alatt egyetlen szem szaloncukrot dobott fel nekem a színpadra. Aki ilyesmit nem élt át, az nem is tudja, hogy milyen nagy dolgok ezek.
