Az MTA Kritika című lap 2002-ben interjút közölt Gálvölgyi Jánossal. A színészt a beszélgetésben Hofi Géza, humoristáról kérdezte Bóta Gábor.
De amikor a Madách Színházhoz kerültél, fölhívtad Hofit, és megnyugtattad, hogy nem akarsz önálló estet bemutatni.
„ Viccesen mondtam neki, hogy „ne ijedj meg, nem lesz Gálvölgyi-show”. Nem mintha ettől ő nagyon megijedt volna.
De akkor miért kellett emiatt fölhívni?
Mert azért éreztem benne valamit, ami miatt úgy gondoltam, hogy mégiscsak föl kell hívnom, nehogy azt higgye már, hogy az ő babérjaira török.
Törhettél volna?
Olyan értelemben, hogy én Hofi legyek, nem. Ha ostoba vagyok, akkor próbálkozhattam volna valami hasonlóval. Csinálhattam volna önálló estet.
Máshol csináltál. Éppen Hofira való tekintettel nem tetted ezt a Madách Színházban?
Igen. Nem akartam önálló estet, Gálvölgyi-show-t ugyanabban a színházban. A Madáchba kifejezetten színésznek szerződtem. Van bonviván szerepkör, apaszerepkör, de Hofi-szerepkör nincs. Hofi csak egy volt. Az előadásain is maga mesélte, hogy amikor beteg volt, megkérdezte egy néző a pénztárnál, „és akkor ki játszik ma helyette?” Ez nem sikerülhetett volna senkinek. Le lehet írni Hofi szövegeit, meg is lehet tanulni, mégsem mondhatja el az ő mondatait, mégsem léphet fel az ő mondataival senki más. Hamlet szövegét elmondhatja számtalan színész, de Hofiét nem nagyon. Persze valamilyen szinten meg lehetne ezt csinálni, a poénok egy része működne is, de Géza technikája, személyisége igencsak hiányozna.
Egyszer már beszéltünk róla, hogy az utolsó öthat évben lettetek jóba.
Igen. Mindannyian tudjuk, hogy Hofira jegyet szerezni szinte képtelenség volt. Nekem viszont megadatott, hogy egyszerűen csak ott maradtam előadás után.
Merthogy gyakran azok után az előadások után ment Hofi, este fél tizenegytől, amikben te felléptél.
Igen. Annyira odavoltam attól, amit csinált, hogy rá két hétre megint megnéztem. Bementem hozzá, és gratuláltam neki, ahányszor csak láttam. Amikor harmadszor is megnéztem, akkor megkérdezte, hogy „mi a túrót csinálsz itt mindig?” Mondom, Géza, hát mit csinálnék, nézlek. „És mit nézel?” – tudakolta. Éreztem benne a gyanakvást, hogy miért nézem én meg őt ilyen gyakran. És ekkor azt mondtam neki, „Géza engedd meg, hogy egy hétig boldog legyek, egy hétig lebegjek, miután láttalak.” Rám ilyen hatással volt. Kéthavonta, háromhavonta, félévenként megnéztem őt. Persze a műsornak voltak fix pontjai, akadtak olyan viccek, amelyeket már nyolc éve is hallottam. Nyolcadik éve tudtam, hogy most jön az a vicc, és nyolc éve úgy röhögtem rajta, hogy a könnyeim kijöttek.
Sok fix pont volt a műsorban, de sok minden „variálódott”, változott.
Igen, ezt a technikát – hála a ’89-ben a Mikroszkóp Színpadon bemutatott Én összeféltem magam című önálló estemnek – már ismertem. Az estemnek is volt egy olyan „lyukas” része, amibe be lehetett rakni a napi aktualitásokat. De ettől a fix pontok megmaradtak. Géza is, mire színpadra lépett, már olvasta a lapokat, netán látta az esti híradót.
Lehet válaszolni Hofi kérdésére, hogy „mi a túrót” nézted meg őt olyan gyakran?
Olyan örömet adott, amit a környező színházak produkciói nem. Semmi többről nem volt szó. Amikor Géza is rájött arra, hogy őszinte rajongással és csodálattal nézem, akkor megnyugodott.
Ekkor lettetek jóba?
Mondhatnám, hogy igen, hiszen már nem fog megcáfolni. De nem lettünk jóba. Amikor Gézának meggyűlt a baja a szívével, akkor volt egy olyan korszakunk, hogy beszélgettünk. Felhívtam, hogy van. Erre morgott valamit, és kibökött két-három mondatot. Majd ebből a két-három mondatból öt perc lett. Aztán másnap már lett negyedóra is, majd egy óra. Napi kapcsolatot tartottunk. Szilveszter délutánján telefonáltam, hogy boldog új évet kívánjak neki. Az első felesége vette fel a kagylót, aki ugyancsak nem él már, tehát nincs tanúm. Azt mondta, hogy Géza nincs otthon, de nagyon hálás nekem, hogy törődöm vele. Ha hazajön a férje, rögtön hívni fog. Soha többé nem hívott. És akkor bennem az volt – ahogy Géza mondaná -, hogy nem tukmálom magamat. Ez nem esett jól, úgy éreztem, hogy egy rohadt visszahívást megérdemelnék. Annyit, hogy „kösz, B. Ú. É. K.” De aztán rájöttem, hogy nem kell Gézától ilyesmit elvárni.
Merthogy nem volt barátkozó típus?
Nem. Lehet, pipa volt magára, hogy egy kicsit kiadta magát. Azt gondoltam, hogy rendben van, akkor nem kell beszélgetnünk, majd megyek és nézem. Mentem és néztem, mindig vittem neki egy üveg piát.
Továbbra is bementéi gratulálni?
Be. Szokás a színházakban, hogy megmondják a fellépőknek, kik ülnek a nézőtéren.
Ezt általában a művészeti titkár mondja meg?
Igen. Ez van, akit érdekel, engem például nem. Állítólag Psota nem szereti tudni. Kiss Manyi viszont – azt mondják -, mindig próbálta neki elpletykálni, hogy itt van ma X. Y. és akkor Psota könyörgött, hogy ne folytassa. Psotának valami premierje volt, és Manyika közölte, hogy „annyit mondok”… – kitartotta a hatásszünetet -, „itt az egész kormány”. Psota erre kész volt. Géza egyébként az ilyesmit bele is szőtte a műsorába, bemondta. Amikor először bemondott, odavoltam, meg vissza. A Heti Hetest nagyon szerette. Hogy a szemében félcentivel magasabb lettem, azt ennek a műsornak köszönhettem.
Miért?
Ezt valahogy elismerte. Amikor találkoztunk, vagy egy kicsit beszélgettünk, akkor szóba hozta a műsort, és ezt vagy azt megdicsért benne.
Egy színháznál dolgoztatok. Látott téged vala miben? Előfordult, mondjuk, hogy amikor az ő fellépése előtt ment az Alku, korábban bejött és megnézte?
Nem. De a Ne most, drágám! című produkciót megnézte.
Mondott valamit?
Gratulált. Egyébként, ha társulati ülésen, vagy olyan helyen találkoztunk, ahol többen voltunk, akkor egymás mellé ültünk, egymással beszélgettünk.
Egymáshoz menekültetek?
Igen. Márkus temetésén is egymás mellett álltunk. Amikor Laci temetésén hozták a párnákat a kitüntetésekkel, akkor Hofi azt mondta, „nézd meg, hány párna, egy ember élete.” Hogy Géza egyáltalán bármilyen viszonyban volt az emberrel, már az igen nagy dolognak számított. Az is ritkaságszámba ment, hogy az utóbbi egy-másfél évben számon tartotta a lányaimat, az unokáimat, millió puszit küldött Jutkának, a feleségemnek. Ezek Gézától olyannak számítottak, mintha az angol királynő érdeklődött volna a családomról. Az utóbbi időben Géza kicsit szentimentális lett. Ekkor már lehetett vele beszélgetni családról, egészségről, arról, ki, hogy van, mi hogy van. Ha találkoztunk egymással, puszit adtunk jobbról és balról is, ez férfiaknál szokásos színházban, de Hofinál egyáltalán nem volt mindennapos. Amikor Rózsa Gyuriék megnézték az Alkut, bejöttek gratulálni. Az előadására várva ott ült már Géza is, hirtelen felállt, és teljes diliből kezet csókolt nekem. Tőle az ilyesmi fantasztikus gesztusnak számított. Amikor a halála előtt nem sokkal, utoljára láttam az előadását a feleségemmel, akkor azt mondta, ne menjünk el, menjünk be hozzá Jutkával pezsgőzni. Mondtam, hogy kocsival vagyok. Erre azt válaszolta, „nem vezetni hívtalak, hanem inni.” Nem ittam, Jutka megivott egy pohár pezsgőt. Malek Miklós és a zenekar tagjai mindig ott maradtak, üldögéltek addig, ameddig Géza „le nem eresztett”.
