Az új magyar irodalom legszebb ága letört, József Attila nincs többé. Eldobta fiatal életét, amely sok örömet sem ifjúságában, sem férfikorában nem adott számára. Borzalmas pontot tett testi és lelki szenvedései után.
Még fel sem tudjuk mérni azt a veszteséget, amit tragikus elmúlása a magyar irodalomnak okozott. Hiszen csak most kezdett kibontakozni teljes erejében, teljes mélységében színes, forrongó, robbanó tehetsége. Most kezdte beváltani azoknak a reményeit, akik az új nagy magyar költőzsenit érezték meg benne és egyre mélyebb bölcselmű lírája már kezdte röpíteni a halhatatlanság felé. Azok a versei, amelyek a „Medvetánc”, és „Nagyon fáj” című köteteiben és a „Szép Szó” újabb számaiban megjelentek, nemcsak az új magyar költészet, hanem az egész magyar irodalom legszebb alkotásai közé sorozhatok és egy későbbi kor méltán sorolja majd őt a magyar irodalom többi tragikus végű nagy zsenije sorába.
Mi még most sokkal közelebbről, a személyes barátság melegével és fájdalmával érezzük és értékeljük őt, költészetét és a veszteséget, amit tragikus elmúlása okozott, semhogy irodalmi méltatást írhatnánk róla. Még eleven — és örökké eleven marad — emlékezetünkben kedves, izgalmas egyénisége, soha nem pihenő, hol játékos, hol a gondolkozás legmagasabb csúcsain járó intellektusa, törékeny teste, alacsony alakja, lelkes feje és petőfis megjelenése, amelyet bajuszával még talán tudatosan hangsúlyozott is.
Mennyit szenvedett ez a fiatal költő! Megjárta az élet mélységeit, gyermekkorában, szüleinek nagy nyomorúsága miatt, menhelybe került, aztán volt hajósinas, kávéházi kenyérárus, rikkancs, eminens diák, bölcsész, üldözött agitátor és lapszerkesztő. Csak éppen megélhetése nem volt soha. Mennyire vágyott valami biztos kenyérre! Sohasem érhette el. Még azt sem kaphatta meg, amit nála sokkal kisebb tehetséggel is annyian megkaptak: — a Baumgarten-díjat, amely legválságosabb napjaiban talán életét olyan vágányra tolhatta volna, amely nem a halál felé vezet.
Hívei, olvasói aggódva figyelték a sorsát és mindenfelé mélységes megdöbbenést keltett, amikor egy fél évvel ezelőtt híre terjedt, hogy búskomor lett és ideggyógyintézetbe került. Azóta keveset hallottak róla. Három hónapi kezelés után állapota javult, családja levitte Balatonszárszóra és mindenki azt remélte, hogy teljesen felgyógyul. A szombati Népszavában még arról számoltunk be, hogy a közeljövőben fellép egy miskolci előadóesten.
A sors másként akarta. Pénteken este 8 órakor ott állt a balatonszárszói vasúti sorompónál. Nézte a robogó vonatot. Aztán hirtelen nekirohant. A mozdony darabokra tépte. Azonnal meghalt.
József Attila nincs többé. A magyar költészet elveszítette egyik legnagyobb egyéniségét. Vajon lesz-e, aki a helyére áll?
Népszava 1937. december 5.
