Az idők változtak, új csatornák jöttek-mentek, ő azonban megmaradt Kertész Zsuzsának. Azóta se sokat változott. Derűje, huncutsága, nyitottsága is a régi. Az egykori bemondónő ugyanazt az emberséget, esendőséget, okosságot, bölcsességet sugározza.
– Szerintem a bemondó egy egészen különleges szerzet volt a magyar televíziózás egy korszakában. Ma már kommentátorok, műsorvezetők meg nem-is-tudom-m-i-a-csodák vannak a képernyőn, eltűnt maga a műfaj is, de én büszke vagyok rá, hogy bemondó lehettem. Rangot adott, minőséget jelentett, és hivatás volt művelni.
– Az is akartál lenni?
– Dehogy! Nagyon mélyen belém ivódott az az eset, amikor 1964 őszén valóra vált a nagy álmom: az összekuporgatott pénzemből befizettem egy párizsi utat. A repülőgépen egy jóképű, deli fiatalember mellé kerültem, és amikor ki kellett tölteni az akkor kötelező ívet, a foglalkozásnál azt írta be, hogy televízió-bemondó. Én tágra nyílt szemekkel néztem rá, és kérdeztem, hogy az milyen szakma? A történet teljességéhez hozzátartozik, hogy Kovács P. József volt az illető. Gyakorlatilag ez volt az első találkozásom a televíziózással… Illetve most hazudós voltam egy kicsit… Mert volt már egy korábbi is. Rákospalotai kislány voltam, és életemben nagy eseménynek számított, ha olykor „bekirándulhattam” Pestre. No, egy ilyen nagy felfedezőutam alkalmával elkalandoztam egészen a Szabadság térig, ámulattal néztem a tőzsdepalotát, és akkor felvilágosítottak, hogy ez itt most a Magyar Televízió. Egy pillanat alatt átsuhant bennem a gondolat, hogy de jó is lenne, ha valaki kinézne az ablakon, felfedezné bennem a kivételes tehetséget, és behívna: volna-e kedvem ott dolgozni? Jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tényleg megjelenhessek a képernyőn.
– Akkor viszont egy csapásra pótoltál minden kiesést! Hihetetlenül intenzív, nyomatékos, sűrű volt onnantól a jelenléted…
– Számomra nagy előnyt jelentett, hogy akkor már hosszú rádiós múlttal rendelkeztem. Emlékszem, hogy mekkora döbbenet fogadott, amikor első alkalommal belibbentem a tévéstúdióba, és csak annyit kérdeztem, hogy hol is az óra, hol a kamera, és már mondtam is a szöveget! Pontosabban a szövegemet, mert igyekeztem nem kötni magamat a konvenciókhoz. Egyszer megesett, hogy amikor mese után aludni küldtem a gyerekeket, még hozzáfűztem: a nagy sietségben azért ne feledkezzetek meg a fogmosásról! Ezt aztán megsokallták a főnökeim, és köteleztek, hogy műsor előtt adjam le három példányban azt a szöveget, amit el akarok mondani. Leadtam. Ám élő adásban, ha éppen úgy alakult, hogy mást tartottam ügyesebb megoldásnak, akkor mást is mondtam. Egy idő után szemet hunytak rakoncátlankodásaim felett.
…
Kíváncsi vagy a Kertész Zsuzsa interjú folytatására? Lapozz a Nők Lapja 1. számának 40. oldalára!
Szöveg: Szegő András
