A Képes Sport 1986-07-08-án Kóbor Jánossal az Omega frontemberével közölt cikket. Mutatjuk az anyagot.
Igazán, nem a kedvedért mondom, de gimnazista koromban fanatikusan sportoltam. A MAFC gátfutójaként ugyan sosem lettem országosan ismert ember, de elég jó ritmusban kapkodtam a lábamat, s feltehetően vittem volna valamire, mígnem egyszer szerencsétlenül estem, s porcleválást állapított meg az orvos. Közben, mi, gimnazisták, osztály-zenekart alapítottunk, s egyszerűen kisorsoltuk: ki milyen hangszeren fog játszani. Igazán nem dicsekvésből mondom, de a basszusgitárt példának okáért sajátkezűleg gyártottuk, a körülményekhez képest elfogadható minőségben, a család élemedett korú rádiója pedig erősítő gyanánt folytatta rögös pályafutását. Szóval, a nulláról indultunk.
Az Omega zenekar hivatalos születési dátuma 1962 lehet, akkor nyílt meg a Várban a klub. Feltehetően a bennünk rejlő bizonytalanságérzettel magyarázható, hogy valamennyien meglehetősen jól tanultunk, így aztán kivétel nélkül egyetemifőiskolai hallgatók lettünk, jómagam a Műszaki Egyetem építész karára felvételiztem, sikerrel. Mi sem természetesebb, mint hogy szüléink nagy megnyugvással könyvelték el az egyébként roppant szokványosán induló pályafutás első tetszetős állomását. (Mi viszont sokkal többre taksáltuk első önálló kislemezünk megjelenését 1965-ben.
Igen, az első önálló lemezfelvétel bizsergő ígérete volt, hogy esetleg abból is megélhetünk, amit rettenetesen szerettünk: a zenéből. Egy év múlva kézhez kaptam a diplomámat. Ám a diplomamunkámat csak két évveI később tudtam megvédeni, mivel az építész-szakma fölöttébb rajzigényes, de ezalatt mi már hetente négyszer játszottunk, végső soron profizenészként, ám továbbra is szinte teljesen amatőr körülmények között. Ügy éreztem életem eddigi legnagyobb hazárdjátékába kezdtem. És a többiek is így érezték, igen. Kockáztattunk. Én például feladtam az állásomat, méghozzá viharos gyorsasággal, mert bár szerintem kínos eleganciával jelentem meg életem első munkahelyén, a személyzeti osztályra mégis mély benyomást gyakorolt öltözetem és hajviseletem egyaránt, úgy vélték, ez nem illik egy pályakezdő mérnökhöz, így aztán maradt a zene. Igaz, minden valószínűség szerint akkor is mellette döntök, ha a személyzetis megértőbben bírálja el a fizimiskámat és a nyakkendővel súlyosbított eleganciáimat. Némileg növelte a zenekar önbizalmát egy váratlanul érkezett és sokat sejtető angliai meghívás …
Angliában az Animals együttes berendezéseit használhattuk fellépéseink során, s közben fájt a szívünk, mert az Egyesült Államokban túrázó Animals tagjai hajlandóságot mutattak erősítőik és egyéb kellékeik kedvezményes átengedésére. S akkor a szent cél érdekében a szó szoros értelmében koplalni kezdtünk. Meghagytuk az impresszáriónknak, kérleljük bármilyen szépen is, ne adjon egyikünknek se napi egy fontnál többet, ennyinek fedeznie kell ételt s italt. Mi mondjak? A berendezést megvettük, de mire hazaértünk, valamennyien igen karcsú fiúk voltunk. Én például pontosan öt kilót fogytam. De mit számított, amikor ezzel a fölszereléssel már koncertet tudtunk adni az Erkel Színházban. Más kérdés, hogy kosztümökre még mindig nőm futotta, de erre találták ki a kölcsönzőt… Nem akarom én sajnáltatni magunkat, de a fellépti díjaink egyszerűen nevetségesek voltak. Igazán nem is tudom, mire mentünk volna, ha klubunk nem segít.
Aztán 1979-ben megjelent az első önálló nagylemezünk, s ettől kezdve, de csakis ettől kezdve, már számolhattunk bevétellel is. Igen, tizenhét év telt el a kezdéstől, többé-kevésbé állandó bizonytalanságban éltünk ez idő alatt, s csak ezután kezdett helyrebillenni a mérleg. Ekkor az ŐRI szervezte a turnéinkat, rendezte a gázsinkat. térítette az útiköltségünket.
Ettől kezdve számíthattuk magunkat hivatásos’ zenészek nek. Már úgy értem, a szó anyagi értelmében. Kezdett külföldön is ismerősen csengeni a nevünk, felléptünk Csehszlovákiában, Franciaországban, Jugoszláviában és Spanyolországban is. Laux és Presser ezerki- láncszázhetvenegyben kivált a zenekarból. Aki ismeri a zenevilágot, egy popegyüttes összetételét, az fel tudja mérni, hogy milyen veszteség volt ez. Egyszerűen kétséges volt a további létünk. Egy pillanatra már láttam magamat, amint előszedem a diplomámat, leporolom, zakót, nyakkendőt veszek és próbálok állás után nézni.
Szerencsére, egyetlen hónap alatt sikerült átformálni a bandát. Így utólag is beleborzongok. Talán valami olyasmihez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy labdarúgócsapat fele máshová igazol, s a maradókban ott’ a szorongás: vajon kiesnek-e az első osztályból, vagy sem. Mindezt csak azért sorolom, mert a látszólag egyenletes pályafutás buktatóit is érzékeltetni kívánom. Végül is talpon maradtunk. Sőt, ezerkilencszázhetvenháromban megkötöttük a Bellaphone céggel az első, igazán jól kimunkált szerződést.
Ma már a hazai intézményekben is más a légkör, mint pályafutásom kezdetén volt, amikor is inkább azért aggódtunk, ha már segíteni nem tudnak, legalább ne ártsanak. Manapság például az Interkoncert kifejezetten nyereségcentrikus, jól felfogott érdeke tehát a célszerű menedzselés. No persze, eladni csak azt lehet, ami kur-_ rens. És profibbak lettünk mi is. Négy esztendeje már, hogy megalapítottuk az Omega GMK-t, fölmérve az itteni körülményeket, ugyanis úgy véltük; fölszerelésünket és technikusainkat is bízvást „kölcsönadhatjuk” más bandáknak, amikor mi éppen nem koncertezünk.
Azt hiszem, tavaly értük el azt a pontot, amikor azt mondhattuk: különösebben már nem kell félnünk a jövőtől anyagilag. Természetesen tisztában vagyunk a zenében felbukkanó, majd elvonuló divathullámokkal. Vannak, lesznek. Most például a zenébe is bevonult a komputer-technika. Fölvettük a kesztyűt, programokat csinálunk, s a jelek szerint nem is rosszakat. Az imént az életkort említettem. Stanley Matthews legenda maradt, mert a negyvenedik évét betöltve is kergette a labdát. A pop-szakma tele van menő negyvenesekkel… De azért abszolút biztonság nálunk sincs…
Klikk és nézd meg a cíkk, hogy jelent meg anno a Képes Sportban.
