Mózes Attila tragikus hirtelenséggel hunyt el kedden, 64 éves korában. A Márai Sándor-díjas író halálának hírét a kolozsvári Helikon folyóirat közölte, amelynek egykor munkatársa volt.
Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló irodalmi melléklete közölte (1968). Prózai írásai, esszéi, kritikái az Utunk, Igaz Szó, Korunk, A Hét, Napsugár, Új Élet hasábjain, majd a Látóban jelentek meg, Magyarországon az Életünk, Rakéta és más irodalmi folyóiratok munkatársa. Már első kötete, a Forrás könyvsorozatban megjelent Átmenetek c. novellagyűjtemény (1978) felkeltette a kritikusok figyelmét.
Marosi Péter szerint: „Szövegelései a kollektív pszichoanalízis sajátos formái.” Nem ír fontos dolgokról, csak az életéről, „belefér mondókáiba valamennyiünk életéből – a sorsunkból is valami. És ez nem is a legkisebb dolog.”
Az Egyidejűségek c. „rendhagyó falumonográfia” (1980) Cs. Gyimesi Éva értékelése szerint „az átmeneti, a felemás, az önazonosságát elvesztett mai falu sorsának analogonja. Paradoxális világ, mert számára a korral együtt haladni létjogosultságának megszűnését jelenti. A falu kapcsán az Anyám könnyű álmot ígér óta nem írtak időszerűbbet itt nálunk.”
„Mózes Attila realista víziói”
Fejlődéstörténeti vázlatoknak, az agresszivitásról szóló, freudi vétetésű egységes regény fejezeteinek tekinti az Üvegcsendélet (1982) kilenc elbeszélését Szőcs István. Megfigyelése szerint egészében olvasva a könyvet összhatásként szerzői igazságszolgáltatás érvényesül: „az alantas agresszivitás, kegyetlen virtuskodás, hetvenkedés, huligánnagyzolás visszavezetődik forrásához, a gyávasághoz”.
Amikor A Gonosz színeváltozásai c. három kamaratörténet (1985) megjelenése alkalmából az Igaz Szó Fórum-cikkcsoportba foglalja Lászlóffy Aladár, Nemess László, Nagy Pál, Szőcs István és Kovács János recenzióit, a hozzászólók legidősebbje, Kovács János így üdvözli az immár új nemzedéket képviselő írót: „Mózes Attila realista víziói az egységesített modern művészetek kombinált teljesítményei, parabolás valóságközelsége az egykori próféták tartására emlékeztet, a világot féltő szüntelen gondja pedig a mai ember mindennapos szorongása.”
Szinte áthidaló válaszként hat az új magaslatokra ért ifjú író Vallomás egy nemzedékről c. bevezetője Nagy István novelláinak egy új válogatása élén (Kilincselők, 1987), amely kiemeli a munkásíró igazi értékeit a méltatlan tankönyvi szólamokból s az utódnemzedék félreértéseiből egyaránt, a „könyörtelen megfigyelő”-t értékelve a külváros megszólaltatójában. Közben (1986) megszerkesztette saját nemzedéke fiatal prózaíróinak antológiáját Ajtók cím alatt.
