Koncz Zsuzsa a Családi Lapnak adott interjút 2018-ban. Most ebből a beszélgetésből készítettünk egy összeállítást.
Alapvetően szemérmes, a szereplést kerülő ember vagy a hivatásodon kívül. Kevésbé ismernek a játékos, fesztelen, laza oldaladról, amibe némi bepillantást nyújt a Koncz Zsuzsa-„képeskönyv”.
Korán jutottam olyan tapasztalatokhoz, amelyek világossá tették számomra, hogy a nagy nyilvánosság veszélyes is lehet az ember életére, én meg egyébként is inkább a munkámról szeretek nyilatkozni. Persze világos, hogy egy ismert közszereplő magánéleti történeteit szívesen hallgatják az emberek, de ez nálam nem téma. A könyv viszont személyes műfaj, ebben „négyszemközt” vagyok az olvasómmal, és nem úgy, mint egy nyilvánosságnak szánt interjúban, amely másnapra akár már elavul. Vannak, akik a sajtót, a közösségi médiát öncélú figyelemfelkeltésre használják, én nem ilyen vagyok. Ha dolgozom, arról beszélek szívesen, ha valami konkrét ügyben kérdeznek, arra is válaszolok, de nyilvános naplót a mindennapjaimról nem vezetek. Talán ezért tűnök nyilatkozataimban kissé komolyabbnak, zárkózottnak, de ez nem baj.
A vasfüggöny mögötti országokban is rendkívül népszerű voltál, különösen az NDK-ban. Az első nemzetközi fesztiválszereplésedre mégis Brazíliában, Rio de Janeiróban került sor.
Ez még 1967-ben volt, az első nagylemezem előtt. Egy kezdő énekes vagy akár egy fiatal lány számára nagyon vonzónak tűnt kicsit közelebbről megkóstolni egy olyan távoli földrészt, mint Dél-Amerika. Magyarország képviseletében utaztam egy Gyulai Gaál János-szerzeménnyel. Akkor még a magyar közönség is alig ismert.
A nemzetközi karrier soha nem vonzott?
A világ nyugati felében majdnem kizárólag a csillogás, a magamutogatás, a felszínes szórakoztatás a lényeg – ami különben a műfaj sajátja -, ez engem nem vonzott. Jobban érdekelt az a zene, amit Bob Dylan, Joan Baez vagy Joni Mitchell képviselt. A külsődleges eszközök helyett a tartalom, az olyan dalszövegek, amelyek nem semmiségekről szóltak, hanem például az amerikai létről, életérzésről. Néha belehallgatok mai magyar dalokba, és megdöbbenve tapasztalom, hogy a szövegek többsége mennyire üres, semmitmondó.
