A neves színész Sándor Andrásnak adott interjút, ami alatt elérzékenyült a neves színész, Bodrogi Gyula.
– Van olyan, amit szívesen kitörölne az életéből?
– A háborút igen. Az még emlékeimben sem szeretem. Egyre megtanított az az időszak: az éhezéssel engem nem lehet meghatni, mert eleget éheztem. Sosem felejtem el: egyszer a szomszéd gyerek kijött a ház elé, egy karéj kenyér volt a kezében. Nem tudom mivel lehetett megkenve, talán zsírral. Sose voltam irigy, de akkor bementem a lakásba, és elkezdtem sírni, mert annyira éhes voltam. A szüleim kérdezték, mi bajom van, aztán hosszas kérlelés után elárultam. Erre a nagymamám és az édesanyám elmentek, egy egész laktanya összes szennyesét kimosták, kivasalták, ezért kaptak fél kiló kenyeret, és egy darab szalonnát. Mindezt azért tették, hogy az öcsikének másnap adhassanak zsíros kenyeret.
Egyébként tényleg nem volt ennivalónk. Volt, hogy napokig nem jutottunk élelemhez. Gyerekként állandóan terepszemlét tartottunk a szétbombázott városban. Egy lelőtt benzinkút romjai alatt találtam egy láda kandiscukrot. Hazavittem, és jó darabig mindenkinek jutott egy kis darabka kandis cukorka egész napra. A nagymamám esténként lefekvés előtt még kettétörte a saját kis cukordarabkáját, és odaadta nekem, meg a nővéremnek. A mai napig nem tudom megfejteni, hogyan maradt így életben, hiszen ő nem evett, de nagy varázsló volt.
– Könny szökött a szemébe…
– Pedig nem vagyok érzékeny típus, de ha a szülőkre és nagyszülőkre gondolok, az mindig felkavar. A szüleim már régen meghaltak, de itt vannak velem, vigyáznak rám. Mindig, amikor valamilyen butaságba belementem volna, úgy alakították a dolgokat, hogy az ne következzen be. Nem tudom hogyan, de odafentről mindig elintézik.
Érzem a Mamát, érzem a Papát. Apám hallgatagabb ember volt, egész életében a tanulás volt a mindene. Ötvenéves korában érettségizett, és 53 esztendősen végezte el az egyetemet. De közben már vállalatokat vezetett. Autodidakta módon megtanult mindent.
Forrás: melyinterjuk.hu
