Kiskutya, nagykutya nem ugat hiába… címmel 2001. augusztus 29.-én anyagot közölt az MTI. Ebből idézünk.
Négylábú kedvenceink sok nevezetes és nyomdafestékre méltó dolgot követnek el, de aránylag kevés kutyának jutott az a dicsőség, hogy okossága, életrevalósága írásos bizonyságát ráhagyja az utókorra.
Végtére is csak nagyon kevés négylábú jutott el a világhírig. Mindenképpen kellett az, hogy sokszor szerepeljenek nyilvánosság előtt, filmek készüljenek róluk, mint például Rin Tin Tin-ről, a csodakutyáról, Rex-ről a nyomozó kutyáról, vagy Kántorról, aki egy magyar krimisorozatnak volt a főszereplő kutyusa.
Imperiálnak, a 60-as évek legendás magyar telivérének húsz rangos versenyt kellett megnyernie, hogy olyan magaslatokra jusson, amiért az utókor szobrot állított neki.
A “mezei” házi kedvencekről legfeljebb családi vagy baráti társaságokban esik szó. Ezen a kiáltó igazságtalanságon akarunk némileg enyhíteni, amikor négylábú sztorikat adunk közre. Ezek a kiskutyák, nagykutyák nem ugattak hiába.
Korda György népszerű táncdalénekes saját bevallása szerint mindig a nagy kutyákat kedvelte.
– Nem szabad félreérteni, nem azokra a “nagykutyákra” gondolok – tisztázza elöljáróban a dolgot. – 1964-ben jutottam hozzá az első nagy kutyámhoz. A Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt egy ember dühösen ráncigált egy farkaskutyát. “Hol lehet ilyen aranyos kutyát venni?” – kérdeztem tőle. A kutya gazdája azt hitte, viccelek. “Ilyen dögöt?” Ha erre van gusztusa, viheti, magának adom, s már a kezembe is nyomta a pórázát. A kutya nem igen akart követni, de nagy nehezen elvonszoltam egy közértig, ahol vettem neki kolbászt. Miután elfogyasztotta, máris a gazdájának tekintett. Bobinak neveztem el, s akkor sem kereszteltem át, amikor kiderült, hogy lány. Tizenhat évig volt nálam. Nem felejtem el soha Athost sem, akit Kanadából küldött el nekem egy rokonom.
– Amikor Gyuri megjelent azzal a hatalmas kutyával, nagyon megijedtem – emlékszik vissza Balázs Klári táncdalénekesnő, Korda felesége.
– A kutya barátságtalanul vicsorított, a közelébe sem mertem menni. Két hétig csak párnákkal körülbástyázva mertem felé közeledni. Aztán az egyik napon elfogadta tőlem a csokit, amit vittem neki. Ekkor összebarátkoztunk. Öt éven át őrzött minket hűségesen. Olyan volt, mint egy testőr. Mellette a legnagyobb biztonságban éreztük magunkat.
