Ifi Magazin, 2000. januárjában interjút közölt Kovács Katival. Idézzünk ebből.
Ha az ember végigtekint a pályafutásodon, nem nehéz megállapítania, hogy rendkívül széles az a skála, amit már kipróbáltál. Rock, blues, dzsessz, opera, operett, népdal, cigánynóta… szinte minden belefért a tarsolyodba. Nem lehet, hogy valahol itt volt a baj, hogy nem csupán egy műfajra összpontosítottál?
– Nem hiszem. Pavarotti is mindent kipróbál – Beatles-dalokat éppúgy énekel, mint olasz slágereket –, mégis egy valódi világsztár. Egy jó zenész nem áll meg egy stílusnál, újabb és más kihívásokkal néz szembe. Elsősorban jó zene és rossz zene van. Különben, ezek amolyan kirándulások, amelyek főleg a szilveszteri mókázások alkalmával történnek. Az a fontos, hogy tetsszen az embernek. Így volt már az elején is. Tekergettem a rádió gombját, hallgattam majd énekeltem — egyesek szerint üvöltöttem — Little Richárdot, Ella Fitzeraldot, Wanda Jacksont. Azt sem tudtam, kik ők. De jól esett hallgatni és énekelni őket.
Szinte az egész magyar könnyűzenei élbollyal dolgoztál, Pressertől kezdve Szörényin át Demjénékig. Ki az a személy, aki a legnagyobb hatással volt pályafutásod alakulására?
– Ha csak egy nevet szabad említeni, akkor Koncz Tibor. Egy csomó sikeres és győztes dal fűződik a nevéhez.
Van kedvenc dalod?
– Nincs. A dalok szeretete általában a sikerekhez kötődik. Amit a közönség nagyon szeret, azt nem lehet nem szeretni. De van kb. 20 olyan dal, melyet mindig szívesen elénekelek.
Honnan ered a gyakran huszonéveseket is lenyűgöző kondid?
– Ugyan, semmi különös. Én is híztam, ahogy a többiek. Az 50 kilós standard súlyomhoz képest most a 61-et verem. Bár vannak, akik azt mondják, hogy ez a kötelező, mert különben szörnyen néznék ki. Járok sportolgatni, teniszezni, régebben súlyzóztam is, de már nyolc éve nem csinálom, mert erre már lusta vagyok.
