2007. március 7-én hunyt el Szakácsi Sándor Jászai-díjas színész. 55 évet élt.
Fodrász szülők gyermekeként már 10 évesen kijelentette, hogy Thália szolgálatába lép. Ezt a kedvet csak fokozta, hogy édesapja nagyon sok mindenre megtanította; általa ismerte és szerette meg legelőször a szójátékokat.
Gimnazista éveiben több szavalóversenyt is megnyert és a Pinceszínházban játszott, ahol olyan főszerepet alakított nagy sikerrel, mint a Koldus és királyfi Királyfija, vagy Shakespeare Rómeója.
Csák Zsuzsa később így idézi fel az akkori pillanatot:
„… 17 éves színész. Furcsa. Még csak 17 éves és nagy színész. Kevesen ismerik… Majd egyszer mindenki megismeri és akkor büszke leszek rá! … Imádja az életet, szerelme a színpad, ami a legcsodálatosabb paradicsoma a földnek, a színek, az élet, a végtelen, a folyó, a tenger, a napfény, az emberi kapcsolatok legszentebb szentélye. … Egy pillanat alatt meg tud változni. Végletember. … Csapongó és néha oly határozatlan. Talán mert semmi sem tudja úgy lekötni, mint a színpad.”
A Színművészeti Főiskolára elsőre felvették, Várkonyi Zoltán osztályában 1974-ben diplomázott, s utána rögtön a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, ahol sikeres évadot töltött. Erről így vallott:
„Előszerződésem volt a Vígszínházzal, amikor egy évadra leszerződtem Szolnokra, ahol fantasztikus évadom volt, mert öt tényleg briliáns főszerepet játszottam el: … Ez mind belefért az első szezonba! Fantasztikus volt!”
A közönség is hamar szívébe zárta a tehetséges és vonzó megjelenésű, fiatal színészt: „Szolnokon valóban kézzelfoghatóan éreztem a gyerekek szeretetét; nem egyszer előfordult a ruhatárban, hogy nem akartak hazamenni, mert a Totó kutyát haza akarták vinni!”
Szolnok után a Vígszínház következett, ahová imádott tanára, mestere, példaképe, Várkonyi Zoltán hívta. Amilyen izzó lelkesedéssel indult volna el itt a karrierje, olyan hirtelen le is csendesedett Várkonyi Zoltán váratlan halála miatt, aki pótolhatatlan egyénisége volt a színháznak.
„Számomra meghatározó volt Várkonyi Zoltán személyisége, mint ahogy meghatározó volt az is, hogy sajnos nagyon hamar meghalt. Ő bízott bennem, tudta volna építeni a további életemet, amit ki is tudtam volna szolgálni…”
Ezt követően a Vígszínházban töltött évek még sok szerepet hoztak a számára, de az igazi sikereit a beugrásai révén érte el, amelyek legendásak voltak, sokszor mentette meg szeretett színházát.
„Egy kedves nézőtől kaptam is egy kártyát, amit a mai napig őrzök, ami nem más, mint a römikártyából egy Joker. Olyan címzéssel, hogy én vagyok a színházban a Joker. Utalva beugrásra, mindenre, még arra is, hogy hál’Istennek nem vagyok beszűkítve a skálán, hanem sokféle mindent játszom.”
1987 és 1989 között a József Attila Színház tagja, majd szabadúszó, ezután 1992-től a Nemzeti Színház társulatának a művésze, 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színház tagja.
Vendégművészként többek között játszott a Rockszínház, a Gyulai Várszínház, a Szabad Tér Színház, a veszprémi Petőfi Színház, a Miskolci Nemzeti Színház, az Esztergomi Várszínház, a Schütz Ila Színház, az Új Színház, az Aranytíz Teátrum, a székesfehérvári Vörösmarty Színház és a Pécsváradi Várszínház produkcióiban.
Szakácsi Sándor hamvait – kívánsága szerint – Rodosz szikláinál szórták a tengerbe.
