Márkus László 1985. december 30-án hunyt el Budapesten. Pályatársai a kiválóságról nyilatkoztak.
Almási Éva:
“Ha Lacira gondolok, ma is vidámság, a derű jut róla eszembe. Azután az előadások előtti öltözői beszélgetések. Ha vele játszottam, egészen más hangulatban mentem be a színházba. Ő minden előadásból ünnepet varázsolt. Ünnepelte, hogy játszunk, ünnepelt bennünket, kollégákat és persze ünnepelte magát, de a jelmezeit, a maszkját, a díszletet és a kelléket is.”
Ádám Ottó:
“Manapság sok a stílusvita a komikus és a tragikus határvonaláról. Ez nagy komédiások számára soha nem volt probléma. Márkus Laci, Kiss Manyi, Pécsi Sándor pontosan tudták, hol a határ.”
Bencze Ilona:
(.) Beleborzongok. Állok két világ határán, miközben peregnek a képek: színdarabok, díszletek, színhelyek, hangok és hangsúlyok, hiszen majdnem minden fényképhez személyes élmény, barátság, közös munka fűz. Így jelen időben, hisz Ők részévé váltak az életemnek. Múltbéli történések, jelen idejű elevenséggel. Laci ott mosolyog Domján Edit, Mensáros Laci, Tolnay Klári, és a többiek társaságában, méltó helyen az Övéi között, a valaha volt legjobb színtársulat tagjaként.”
Békés Itala:
“Szerette a Színiakadémiát, ahol évfolyamtársak voltunk. Jó humora hamar összehozott bennünket. Például az egyik nehéz rostavizsgá, úgy úsztuk meg, hogy amikor a fináléban mindenki azt énekelte: Hajrá előre a sík mezőre – mi hátrafele indultunk el.”
Csűrös Karola:
“Laci nem csupán kolléga volt, hanem igazi jó barát. A színház, a játék, a mamája és a barátság töltötték ki az életét. Teljes és szép életet élt. Rövidet.”
Gombos Kati:
“Mindene volt a játék gyönyörűsége. Mindene volt a színház. Megmaradt egész életében úri fiúnak, színházi “rendezőnek”, színházi “igazgatónak”, olyannak, amilyennek 18 éves korában megismertem.
Keleti Éva fotóművész:
részlet: “(.) kérted, hogy fényképezzelek a Fösvény címszerepében. – Sok képet csinálj – mondtad tréfásan – ez lesz majd a nekrológom mellett. Érdekes, mert soha sem beszéltél az elmúlásról.” (Keleti Éva: Az utolsó karácsonyi ajándék)
Körmendi János:
“Márkus a közéletben, a magánéletben és a legbensőbb fantáziavilágában is színész volt. A vallása színész, temploma a színház.”
Lőte Attila:
“hiányzik KRÉHL, BRINSLEY, TURAI. Hiányzik a tehetséged ezerszínű légköre, a játékosság és az együttjátszás öröm, izgalma. Hiányzanak infantilis bolondozásaink, érzékeny sértődéseink, hiányzik az ifjúság egének kékje.”
Mándy Iván:
“az a néhány pillanat csönd. abban benne örvénylik minden. Sorsokat nyit meg. Bután elrontott életeket. Ez Márkus László csöndje.
(Mándy Iván: Márkus László csöndje Vássza Zselezova színpadán – Film, Színház, Muzsika, 1977. március)
Müller Péter:
“Márkus László nem élni szeretett, hanem játszani. És addig élt, amíg játszhatott.”
Sulyok Mária:
Amióta eljátszotta Hubay Miklós Néró játszik című komédiafűzérének címszerepét, mintha mindig Nero láthatatlan tógájában látnám. Nem, nem készül tűzcsóvát vetni Pestre. Amikor színpadra lép, mégis fellobban a tűzcsóva. De ez nem bont ki lángot magából, virító papírrózsává válik, amilyet a bűvészek varázsolnak elő a kabátujjukból és a tűzijáték petárdái záporoznak elő belőle ezüstös csillagpermetként. Mennyi szín. Engem mégis a szeme sarkából előszivárgó humor, meg az oly gyakran csodálkozón tágra nyíló tekintetéből felénk sugárzó emberkomikum nyűgöz le, melyet olyan önbeosztóan tékozol ránk, mert roppant gazdag művész. (Sas György: Sulyok Mária – Film, Színház, Muzsika, 1973. fenruár. 23.)
Így néz ki Márkus László síremléke
– szineszkonytar.hu összeállítás –
