Öt éve már, hogy szegényebb lett a világ egy varázslatos mesélővel.
Csukás István távozásával nemcsak egy író hagyott itt bennünket, hanem egy egész mesevilág atyja is. Azóta mintha Süsü is szomorúbban üldögélne a vackorfája alatt, Pom Pom ritkábban mesélne Gombóc Artúrról, és A nagy ho-ho-ho-horgász sem nevetne olyan önfeledten, mint régen. Hiányzik egy hang, egy toll, amely gyermekkorunk legszebb pillanatait festette meg.
Csukás István egy külön világot teremtett számunkra – egy világot, ahol minden gyermek biztonságban érezhette magát. Meséi nemcsak szórakoztattak, hanem tanítottak is, hősei pedig örök barátainkká váltak. Süsü, a sárkány, akinek csak egy feje volt, mégis nagyobb szíve, mint bárkinek. Pom Pom, aki mindig újabb és újabb mesékkel ajándékozott meg minket. A Nagy ho-ho-ho-horgász, akinek kalandjait nevetve követtük. Bagaméri, aki fagyit árult, és minden gyermek ismerte a mondókáját. Ők mind Csukás István ajándékai nekünk.
A gyermekirodalom ikonikus alakja már nincs köztünk. 2020. február 24-én, életének 84. évében elhunyt a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, író, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, Csukás István. Kisújszálláson született 1936. április 2-án. A háború után családja igen elszegényedett, ebből jelentett neki kiutat a hegedülés, ám mégsem lett hegedűművész, bármilyen színvonalas képzést is kapott a békéstarhosi zeneiskolában. Inkább jogi egyetemre jelentkezett Budapesten, majd váltott a bölcsészkarra. Közben megjelentek első versei, irodalmi segédmunkából élt, végül nem fejezte be az egyetemet. Dolgozott lapoknál, a televíziónál, 1978–1985 között a Móra Kiadó főszerkesztője volt.
A gyermekirodalom felé Kormos István hatására fordult, ettől fogva kezdett el versek mellett meséket is írni. 1975-ben hatalmas sikert aratott a regényén alapuló Keménykalap és krumpliorr című játékfilm. A papíron kívül a tévéképernyőt is meghódította mesealakjaival, a teljesség igénye nélkül: Süsüvel, Pom Pommal, Gombóc Artúrral.
Csukás István nem csupán meséket írt – ő a gyermeki lélek ismerője volt. Tudta, hogy egy jó történet nemcsak elvarázsol, hanem biztonságot is ad. Tudta, hogy a gyerekek világa sérülékeny, és óvatosan kell vezetni őket benne. Éppen ezért meséi tele voltak szeretettel, humorral, kedvességgel – sosem voltak félelmetesek vagy nyomasztóak. Ő maga is olyan volt, mintha egy meséből lépett volna elő: kedves mosolyával, huncut tekintetével és bajszával mindig a gyermekek oldalán állt.
Emléke örökké velünk marad. Ahogy meséi is tovább élnek, generációról generációra öröklődnek. Mi, akik rajta nőttünk fel, továbbadjuk őket gyermekeinknek, unokáinknak, hogy ők is megismerjék azt a varázslatos világot, amit Csukás István teremtett. És bár öt éve már, hogy nincs közöttünk, valahol ott fenn biztosan tovább írja csodálatos történeteit. Talán épp most is egy új mesével készül, és ha eljön az idő, egy selyemzsinóron leereszti nekünk, hogy újra elvarázsolhasson bennünket.
Nyugodj békében, Csukás István! Köszönjük a meséket, a nevetéseket, a boldog gyerekkort. Köszönjük, hogy itt voltál.
