Petőfi Sándor versek – dőlj hátra, és olvass Petőfi verseket.
A BOROZÓ
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor tanítja húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor tanítja elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
Pápa, 1842. április
KÉT VÁNDOR
Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt vándorlanak.
De míg az ifju megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el;
S az ifju ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vizár
Vig hangokat danol.
A hegysor elmarad;
Az ifju s a patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.
De, ifju és patak!
Oly gyorsan szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?
Hallgatnak a habok,
S ballagva lejtenek,
Míg gyors szökés között
Az ifju dalt zeneg.
Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára lel.
Pápa, 1842. április
MI HASZNA, HOGY A CSOROSZLYA...
Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.
Hej kisleány, pillantatod
Mélyen a szivembe hatott;
Mint a földet a csoroszlya,
Azt keresztűlhasogatta.
De hiába hasogatta,
Azért csak bú terem rajta!
Ültesd bele szerelmedet,
Úgy nő rózsa tövis helyett.
Pápa, 1842. nyarán
A DUNÁN
Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.
Komárom, 1842. augusztus végén
JÁRNAK, KELNEK SOKAN ZÖLD ERDŐBEN...
Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;
Vagyon a nap épen lemenőben.
Rózsákat fest utósó sugára
Dombtetőre, lombok sudarára.
De veszik ők mindezt csekélyebbnek,
Semhogy rajta megörvendezzenek;
Párosult két vadgalamb búgása –
Ebben fakad örömök forrása.
Járok, kelek én is zöld erdőben.
Nap lementén van gyönyörüségem,
Nap lementén, nap piros sugarán,
Amint játszik a lombok sudarán.
Csak ne volna galambok búgása –
Ebben fakad bánatom forrása;
Mert ha látom szép páros voltokat,
Megsiratnom kell árva magamat.
Mezőberény, 1842. szeptember-október
K… VILMOS BARÁTOMHOZ
Katonának számüzött balvégzetem,
S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,
A ligeten, oh de nem e szív fölött,
Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.
Mégis – bár a léleksujtó vész miatt,
Mely emésztő hatalommal rám szakadt,
Keservesen megsiratni van okom –
E két tavaszt megsiratni nem fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet
Tőn enyémmé mindörökre tégedet;
S nem két évet, volna kettő életem:
Érted adnám mind a kettőt szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem, jóbarát!
Jó, minőt az isten többé sosem ád;
Te valál, ki vélem híven felezéd
A nyomornak végső falatkenyerét.
E falattal nékem adtad lelkedet,
E falattal lelkünk összeköttetett;
És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.
S amint nincs hely, sem erőszak, sem idő,
Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:
Nincs is ember, aki oly két szívre lel,
Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,
Minket egy csillagnak fénye vezetett,
Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –
Néked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember homlokát
Néma bánat mély redői ráncolák:
Aki látta, nem gondolta, jól tudom,
Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a pohár
Bútemetni köztünk kézről kézre járt:
Ott is a hon éltetését zengte szánk,
Ott is a hon megvetőit átkozánk.
Messze vagy most, messze tőlem, jóbarát!
De ne nyomd el a reménynek szép szavát,
Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,
Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:
Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;
Él az isten, aki annyi bánatért
Tán megadja akkor a várt pályabért.
Mezőberény, 1842. szeptember-október
HORTOBÁGYI KOCSMÁROSNÉ…
Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske… savanyú bor… édes csók…
Az én lábam idestova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.
Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.
Hortobágy, 1842. október
HAZÁMBAN
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.
Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.
A nagyvilág az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszu kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét:
Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét ízlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!
Dunavecse, 1842. október
A BUJDOSÓ
Mit nekem hab! mit nekem vész!
Én nem félem haragát,
Kebelemnek pusztaságit
Száz vihar rohanja át.
Rajta! gyorsan evezőhöz,
Talpra, reszkető legény!
Bár toronnyá nő a hullám,
A túlpartra szállok én.
Éj borong ott, sűrü ködnek
Kétségbarna éjjele;
Lyány! temetve mindörökre
Legyen emléked bele,
Ki ez égő szerelemmel
Enyelegve játszhatál,
Ki hűséget esküvél, és
Oh! ki mégis megcsalál.
Messze tűnnek már a partok.
Messze tűn a gyászvidék.
Hol szivemnek béke, csönde
Romhalomba dönteték:
Tűnjön is nagy messze tőlem,
Hogy ne légyen semmi jel,
Mely a multat, érzeményim
Háborítni, költse fel.
Hah! mi kép leng a ködéjben?
Bájoló mint a tavasz…
Szőke fürttel… kék szemekkel…
Hűtelen lyány, képed az!
Nincs tehát a nagyvilágon,
Nincs hely, csalfa szép alak!
Hol sebemre ír csepegjen,
Hol feledni tudjalak?
Dunavecse, 1842. október
FURCSA TÖRTÉNET
“Öcsémuram, vigyázzon magára,
Vagy inkább az oldalbordájára;
Fiatal is, szép is a menyecske –
Ugy segéljen, kutya van a kertbe’.”
‘Bátyámuram, mit nem kell hallanom?
Szomorú az eset, ha úgy vagyon;
No de míg másnak fúja kásáját,
Meg ne égesse a maga száját.’
“Öcsémuram! mit gondol, az égre?
Az én öregem ezt már túllépte…”
‘Hja, a sót vén kecske is megnyalja.
Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.’
Így az agg szomszéd jó indulatja
Öccseurát gyakran látogatja;
S sosem hiányzik ilyetén lecke:
Fiatal is, szép is a menyecske.
Történik, hogy a jó szomszéd bátya
Öccs’urától elmarad sokára.
Megtudni, hogy mi ennek az oka,
Öccseura hozzája ballaga.
S akközben, hogy ballagott hozzája,
Már készült is erősen reája,
Mit feleljen? ha majd szól a lecke:
Fiatal is, szép is a menyecske.
De most ez egyszer a szomszéd bátya
Jó tanácsával elő nem álla;
Hanem, ülvén a kemence mellett,
Nagy szomorún ilyen szókat ejtett:
“Öcsémuramnak igaza vala,
Mikoriban azt mondotta, hogy a…”
S felsikolt felesége magzatja,
S a jó öreg – mit tegyen? – ringatja.
Dunavecse, 1842. október
FELKÖSZÖNTÉS
Miljom átok! bort a billikomba,
Részegítő, lánghullámu bort!
Mely keservet és bút martalékul
A felejtés örvényébe hord.
Bort öblébe váltig a kehelynek.
Bort elémbe szakadatlanúl!
Idenézzen a puszták homokja,
És ha nem tud inni, megtanúl.
Kedvben ég e csont velője máris,
És eremben a kéj habja forr;
Üdv neked, te mámorok homálya!
Üdv neked, te mámor anyja, bor!
Hah, e kancsó a mesés világnak
Feneketlen hordaja talán?
Bort belé! mert nem szivelhetem, ha
Puszta szájjal ásitoz reám;
Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam –
Éljen a nemes keblű barát,
Ki, midőn a vész harangja zúgott,
Szent hűséggel nyujtá jobb karát;
Éljen a világ dicső folyása…
És az élet… és a szép világ…
S az igazság védpalástja, mely az
Üldözöttnek menedéket ád;
Éljen a sziv biztató vezére,
A varázsdalt pengető remény;
Éljen a menny, a pokol és minden,
Minden éljen… oh csak vesszek én!
Pápa, 1842. november 1.
VADONBAN
Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb-, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek –
Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e célra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?
Az égi fények ezredénél
A lyányszem tündöklőbb vala,
S mégis, ki hittem súgarának,
Haj engem mégis megcsala!
Veszprém, 1842. november
ELSŐ SZEREPEM
Szinésszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Én a szerepben jóizűn
S szivemből neveték;
Pályámon, oh ugyis tudom,
Leend ok sírni még.
Székesfejérvár, 1842. november
DISZNÓTORBAN
Nyelvek és fülek… csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsír
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Ülni száll:
Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!
Székesfejérvár, 1842. november 18.
