Szabó Győző könyv – Toxikoma – Tíz év drogvallomásai
El akarod olvasni ezt a könyvet. Mert nem akarod, hogy drogos legyen a fiad. Vagy éppen azért, mert függő a lányod. Mert iszonyúan vonz a mámor, vagy mert kegyetlenül taszít a cucc, mégis mindennap beadod magadnak. Vagy csupán tudni szeretnéd, megéri-e tisztának maradni. Győző egy bátor srác Nyírbátorból.
Felkavaró őszinteséggel meséli el, mennyire szórakoztató és kalandos az út a pokolba. Kendermezőkön és mákföldeken vezet keresztül, egészen a halál küszöbéig. Visszafelé viszont annál gyötrelmesebb. Győzőt mára egy ország ismeri, de a tíz évig tartó zuhanását szinte senki. Illetve egy valaki mégis, az őt kijózanító Morpheus, aki nem más, mint Dr. Csernus Imre. Hány embert veszített el Győző, mire megtalálta önmagát és az édes életet? Ezt a könyvet el fogod olvasni.
„Te, Győző, nagyon hálás vagyok neked! Azért is, hogy ott voltam veled az osztályon, meg azért is, hogy most ezt a pár sort én írhatom a könyvedben. Ja, meg az életnek!” – (Dr. Csernus Imre) „A pokoljáráshoz tiszta lélek kell és naivitás, épp olyan, mint a fiatal Szabó Győzőnek volt. Ilyen pakkal lehet igazán hosszan haláltáncot járni. Győzőé egy példátlanul szép és fölemelő élettörténet, mely nem a karrierről, hanem az esélyről, a reményről, a mélységről szól. Vannak jelei a lélek mögül.” – (Grecsó Krisztián)
„Büszke vagyok Győzőre, hogy meg merte írni azt, amivel manapság mindenkinek szembe kell néznie. Aki drogos, akinek ismerőse, barátja drogozik, akinek gyereke lesz vagy nő fel éppen, és annak is, aki úgy tudja, semmi köze ehhez az ügyhöz. A drog itt van körülöttünk, itt van bennünk. Győző kiírta magából. Le a kalappal, tesó.” – (Hajós András)
Részlet a könyvből:
„Nem éreztem, hogy figyelnek. Hogy beszélnek rólam. Hogy lebuktam. Még akkor sem, amikor a színház büféjében a kelkáposzta főzeléket eszegettem. Iszonyatosan be voltam állva. Olyan lehettem, mint egy lajhár. Vagy még rosszabb. A napon megerjedt gyümölcsök levétől belassult lajhár. Vagy még rosszabb. Egy drogos lajhár. A tányér fölött sztondulva tépegettem a kenyeret. Bele a főzelékbe. Láttam már, mikor valaki ilyet csinált. Minimum ötven évvel idősebb, mint én. És most Győző, a betépett nyugdíjas lajhár ül a büfében és eszeget. Két falat között persze tartom tempót. Percekig pihenek. Végül is nem sietek. Lassan elfalatozgatok, és közben utazom valahová. Legbelül. Aztán újra valami kis főzelék. Fincsi. Rágörnyedve a tányérra, néha résnyire kinyitom a szemem. Nem vagyok egyedül. Nahát, észre se vettem, hogy van még valaki rajtam kívül a helyiségben! Ráadásul engem néz. Szánakozva néz. Nem mond semmit, csak figyel. Ő is tudja. Ha eddig nem tudta, most már biztosan.”
Juss hozzá – Szabó Győző könyv
