Szabó Lőrinc versei – íme a leghíresebb Szabó Lőrinc költemények

Szabó Lőrinc versei – íme a leghíresebb Szabó Lőrinc költemények.

Szabó Lőrinc 1900. március 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc vasúti fékező és Panyiczky Ilona gyermekeként. Szülőházát a költő sem tudta azonosítani, hiszen hároméves, mikor elköltöznek, de az bizonyos, hogy lebontották, helyén a Vörösmarty lakótelep panelházai épültek. A szülőváros képe csak homályosan dereng fel a Tücsökzene néhány versében.

A család Balassagyarmatra majd Debrecenbe költözött, itt érettségizett a költő. Budapesten egyetemi tanulmányokba kezdett, tanítványa és barátja lett Babits Mihálynak. 1944-ig Az Est-nél dolgozik, 1927 és 28 között a Pandora című irodalmi lapot szerkesztette. A második világháború után az irodalmi élet peremére került, csak halála előtt kap Kossuth-díjat. 1957-ben halt meg Budapesten

Versei egy részét gyerekversként ismerjük, ezeket saját gyerekeihez (Lóci és Klári) írta vagy gyermekkora emlékeit idézi fel bennük (Tücsökzene). Műfordítói életműve gazdag, a világirodalom időben és földrajzilag egymástól távol eső remekeit ültette át anyanyelvére nagy igényességgel és tehetséggel.

Az Avasi Gimnázium elötti szoborral emlékezik Miskolc híres szülöttére.

Ózdon a református lelkészi hivatal homlokzatán elhelyezett tábla őrzi annak emlékét, hogy 1946 szeptemberében itt vendégeskedett a költő Dóczy Antal lelkész meghívására és az itt élőkkel kölcsönösen megszerették egymást. A Tücsökzene mintegy húsz verse is itt született.

Íme a legismertebb Szabó Lőrinc versek

Az anyák

Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csenedesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Esik a hó

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Kár

Magány

Szabó Lőrinc: Pillanatok

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.