Szeleczky Zita színésznő 1999. július 12-én hunyt el. Emlékezzünk rá.
Szeleczky Zita színművésznő 1915. április 20-án született Budapesten, és itt is hunyt el 1999. július 12-én. Szülei nekézsenyi lakosok voltak. A családi sírhely is itt található, ahová őt is temették.
Emlékére emlékházat alakítottak ki. A sírhely szabadon, az emlékház az önkormányzat oldalán található időpontokban látogatható. Előzetes egyeztetés alapján más időpont is megoldható.
Huszonnégy magyar film főszereplője. Ezek a filmek tették, és tegyük hozzá, teszik még ma is ismertté. Ezek közül minden bizonnyal a legismertebbek: Fekete gyémántok, Rózsafabot, Gül Baba, Sok hűhó Emmyért, Sziámi macska, Zenélő malom, Nászinduló, Az első, Gyávaság, Áll a bál, Egy éjszaka Erdélyben. Emlékezetes színpadi alakításai közül kiemelkedik egyik korai szerepe, Sata, Németh László Villámfénynél című darabjában, amelyben Tímár József volt a partnere. A drámát a Nemzeti Színház Kamaraszínháza mutatta be 1938. március 30-án.
Ezért az alakításáért a következő évben megkapta az egyik legrangosabb színházi kitüntetést, a Farkas-Ratkó gyűrűt. A Németh Antal által igazgatott Nemzetiben számos más, magyar és külföldi darabban való szerepe mellett sikerrel mutatkozott be Shakespeare Júliájaként, Ibsen Solvejgjeként és Csongor és Tünde Ledérjeként.
Ausztria, majd Olaszország után 1948-ban Argentínába megy, itt 1951-ben megalakítja az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Az ember tragédiáját, a Bánk bánt is színre viszi, a Gyöngykaláris című összeállításában pedig magyar népdalokat mutat be. Közben az emigráns német színházak előadásain is fellép, jó némettudásának köszönhetően.
Előadóestjeivel 1949 és 1974 között bejárta Dél-Amerika, Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok magyarlakta városait. 1956-ban, a forradalom napjaiban drámai hangvételű kiáltvánnyal fordult a világ nőihez. 1962-ben az Egyesült Államokba költözött. Ekkorra tehető szorosabb kapcsolata Wass Alberttel.- írja a nemzetikonytar blog.
Keserűség és bánat
Minden sikere, népszerűsége ellenére valahol tragikus is a sorsa, mint annyi más külföldre szakadt, a valós magyar helyzettől elszakadó, sokban realitását vesztett sorstársáé. Mondhatni, egész kis „irodát” tartott fent lemezei, kazettái, előadásai terjesztésére, jegyeladásra, sőt ezen kívül képalbumát is árusította, melyet kérésre dedikált is. Mindezt barátai, hódolói, rajongói közreműködésével valósította meg.
Ebből néha több-kevesebb bevétele is származott, ugyanakkor azonban nemegyszer kínos leveleket kapott segítőitől, hogy nem megy az „üzlet”, az emberek nem vevők a művészetére, ők pedig már nem győzik a rábeszélést. Ez persze nem veszít előadásai értékéből, csak jól mutatja, mennyi keserűség és bánat, meg nem értés kísérte a múlhatatlan sikereket is.
Még az „ellenségei” is elismerő szavakkal illették, „pártsemleges és aktuálpolitika-mentes”, éppen ezért talán leghíresebb műsorát, a Magyar Rozikát.
1993-ban rehabilitálták, felmentették az 1947-ben ellene hozott vádak alól. 1998 őszén tért haza. Megkapta a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. Érdi házában élt 1999. július 12-én bekövetkezett haláláig.
