Szép versek a természetről

Egy csokorba szedtük azokat a szerzeményeket, amelyek a környezetünkről, élővilágunkról szól. Gyönyörű és egyben meghitt sorokat olvashatunk ismert költőinktől.

Íme a Szép versek a természetről összeállításunk!

József Attila: Napszonett

A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.

Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom,
Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
Ölébe békén árva főmet hajtom.

– Ó Nap, a csókod új életre kelt,
Ha símogat selyem hajad, még élek;
Rossz idegem új ösztönökre lelt.

Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
Az éjnek oly riasztó árnya van
S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

Reményik Sándor: A haldokló tücsök

Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.

Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.

Isten veled lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.

Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető!

Weöres Sándor: Barangolók

Gyöngy az idő, vándoroljunk,
Nincs szekerünk, bandukoljunk,
Lassu folyó ága mellett
Járjuk a halk fűzfa-berket.

Este a láb gyönge, fáradt,
Lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
Száll a világ lepke-szárnyon.

Aranyosi Ervin: Búcsút int a nyár

Itt az idő, a nyarunk most búcsút int,
s helyére lép a színes ősz megint.
Ősz a nyártól annyi gyümölcsöt kapott,
mit széjjeloszt, hogy megőrizze a Napot.
A nap rövid. Az éjszaka nyakára hág,
Színbe fordul köröttünk a nagyvilág,
tompítja azt reggel még a szürke köd,
mely szétfolyt az ábrándozó fák között.
De ránk kacsintgat még az őszi Nap heve,
és nyakon önt a síró felhők lágy leve.
A jókedvünket felkapja a kósza szél,
cserébe még elmúlt szép nyárról mesél.
Eljött az ősz, az erdő ügyes piktora,
színesre vált zöld levelek dísz-sora.
Emlékeztet, hogy az élet-kör forog,
dicsérik hát a verselő szép sorok.
Naptár szerint ez a harmadik negyed,
reád pirít, most már komolyan vegyed!
Az elmúlást hiteti el – lám – velünk,
pedig csak egy új álomra ébredünk.
Nincs elmúlás, nincs vég, na és nincs halál,
az élet múlik, s új útjára rátalál.
Jön majd a tél, mikor végre megpihen,
de meg nem hal, csak elalszik, azt hiszem…

Juhász Gyula: Tiszai Csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.
Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.
Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!
Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk, itthon, álmodók!

Petőfi Sándor: Erdőben

Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény virágok.

A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott fönn csattognak, itt
Lenn döngicsélnek.

Nem rengedez sem a
Virág sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.

Vagy alszanak talán?
Elszenderedtek?…
Megálltam én is és
Mélán merengek.

Merengve nézek a
Patak habjára,
Melynek nyílsebesen
Rohan le árja;

Fut, mintha kergetné
A felleg árnyát,
A fellegét, amely
Fölötte száll át.

Ekként kergettelek,
Ifjúi vágyak!
Árnyak valátok, el
Nem foghatálak – –