Őze Lajos színművész 1984. október 21-én hunyt el. A Tanú című film Dániel elvtársa 49 évet élt.
Emlékezzünk rá.
Őze Lajos egy igen zárkózott személyiség volt, de olykor mégis rá tudták beszélni, hogy interjút adjon a Magyar Televíziónak.
– Gyerekkoromban volt egy kiközösítésre alkalmas betegségem, az, hogy dadogtam. Nem tudtam kimondani a kemény mássalhangzókat. Nem tudtam felelni. Hiába tanultam nagyon jól, nem tudtam elmondani az anyagot. A tanár leültetett és beírt valamilyen jegyet. Így ment ez játék közben is, ezért inkább a többieket néztem, végül pedig maradtak a könyvek. Magam tanultam meg beszélni. Anyám elvitt ugyan orvoshoz, de ő azt mondta, hogy 21 éves koromra kinövöm – emlékezett vissza a színészóriás a Mestersége Színész című műsorban.
Később a dadogás átcsúszott egy irtózatos hadarásba. Növénytermesztési technikusnak tanult először. Rövid ideig dolgozott csak a szakmában, mert 1952-ben már a Főiskolára járt. Hogy miért? Mert küldték.
– Azt mondta a magyartanárom, hogy másképp mondom az Anyám tyúkját, mint ahogy órákon szokták. Egy hihetetlen feszültség volt bennem, amit máshogy nem tudtam kiadni magamból. Mérhetetlen kisebbségi érzéssel éltem együtt – ismerte be Őze, aki színészként azt tekintette a feladatának, hogy elhitesse a közönséggel, amit a színpadon csinál.
– Emberkerülő vagyok, de nem embergyűlölő. Bizonyos helyzetekben kifejezetten nem szeretem az embereket. Nem tudok felszállni egy buszra, mert rögtön azt mondják, ni csak, itt az Őze! Én este 19 óra 10 perctől tízig vagyok látható. Napközben a legszívesebben ki sem mozdulnék otthonról. Ez viszont elkerülhetetlen, mert el kell mennem a vízművekhez, ha folyik a csap. Eltelik a nap, majd verejtékezve hazaérek. Este hatra aztán akkor is bemegyek a színházba, ha csak kilenckor van jelenésem, mert szükségem van a légkörre. Nagyon keveset beszélgetek. A színpadra kerülésig olvasni szoktam rendszerint, de soha életemben nem írtam.
