Psota Irén ma elment. – kezdte szomorú bejegyzését Veiszer Alinda, a műsorvezető.
“Pár éve, a Ráadás című kötetbe interjúztunk. Azt hiszemm ez volt az utolsó nagyinterjúja. De ne sima beszélgetést képzeljetek, háromszor voltam nála, mert időnként úgy döntött, itt befejezte. 100-szor átolvastuk, javítgattuk, hogy megfeleljen magának. Ültünk a Duna mellett, a rakparti lakásban, vágni lehetett a füstöt. Időnként durván odaszólt a házvezető nőjének, aki ezt angyali türelemmel bírta, aztán kedvesen folytatta velünk.”
A szövegből kihagyták
“Sokat kérdezett ő is, azt a későbbi szövegből kihagytuk, pedig kiderült, hogy figyeli a médiát, és értékeli a jó műsorokat. Akkor így zártuk, é smár nem is zárhatjuk másként:
V.A.: És hogyan kezelte az önbizalma azt a helyzetet, amikor az utolsó előadására készült? Tudta egyáltalán, hogy az lesz az utolsó?
P.I.: 80 évesen volt a Madáchban az estem. A születésnapi az nem sikerült olyan jól, de volt még egy kiírva, és akkor, amikor már nem volt veszteni valóm, na az nagyon jól sikerült. Minden nagyszerű volt, a közönség is, a zenészek is – még ők is mondták, hogy ilyen még nem voltam. Akkor úgy éreztem, hogy itt a vége. Ezzel most el lehet menni. Mert annyira jó volt.
V.A.: Tudta előtte, hogy ez az utolsó, amire készül?
P.I.: Nem tudtam. Hiszen még utána jöttek, kértek és mondták, hogy csináljam. Az akkor olyan gyönyörűen sikerült.
V.A.: Ehhez erő is kell, hogy az ember azt mondja, hogy itt hagyom abba.
P.I.: Én erős vagyok. De ne ez legyen az utolsó mondat. Én kitaláltam.
V.A.: Mi legyen ?
P.I.: Ez:
„Lásd nem lázadok, túl fáradt vagyok, harminc év vagy kilencven volt nem is tudom, fel kell adnom, befejezem, amit kezdtél, amit kezdtem nem én kezdtem. Isten hatalmad van, itt minden van, jöjjön hát a méregpohár, üss meg, törj meg, ölj meg engem, szögezz fához, végy magadhoz most, míg meg nem gondolom.”
Nyugodjon békén, őrülten tehetséges clown!” – zárta bejegyzését Alinda.
