Jöjjön Vörösmarty Mihály: A szegény asszony könyve verse.
Egy szegény nő, Isten látja,
nincs a földön egy barátja,
agg, szegény és gyámoltalan,
ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
még midőn jó férje megholt;
de ruhája mégis gyászol:
szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy’ volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga,
s az ebédnél nincs vendége,
csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
azt az étel nem táplálja:
több annak a gondolatja,
mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre,
a sok jó és bal időre,
s félig étel, félig bánat:
mindkettőbe belefárad.
Hej, nem így volt hajdanában,
míg nem járt özvegyruhában:
tele kamra, tele pince,
s mindig kézben a kilincse,
és szegénynek és boldognak
udvar és ház nyitva voltak,
vendéget nem kelle kérni:
önként szoktak ők betérni
víz’ dicsérni, bor’ fecsélni,
és a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
ide gyakran beköszöntött,
és azon, mit innen elvitt,
lelkében nem tört meg a hit:
nem hideg pénz, hideg arcok,
eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
bár nagy ritkán, nem jött vendég,
akkor sem lőn üres a ház,
bőven volt az istenáldás:
jobbra, balra a sok gyermek
játszottak és verekedtek,
s gondjaiért az anyának
sok bajt, örömet adának.
Haj, azóta csak bút látott,
hogy a gazda sírba szállott:
gyermekei szétfutottak
napkeletnek, napnyugotnak,
s a szegény nő elhagyatva
úgy maradt, mint a szedett fa.
Az idő jár, s ő csak megvan.
Hol reményben, hol bánatban,
szűken teng kis vagyonábul,
és ha néha sorsa fordul,
gazdálkodni még most sem tud,
ha neki van, másnak is jut:
jobb időkből rossz szokása,
hogy a könnyeket ne lássa,
megfelezni kis kamráját,
s maga gyakran szükséget lát.
Most ott ül az asztal mellett,
imakönyvében keresget.
Könyvét híják Rózsáskertnek,
melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
melyet még csak a barátság,
s egypár ernyedt szál tart öszve,
oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
az öreg jó Sára lép be:
“Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyancsak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
majd elvesztem, oly nagy a sár.”
“Hát mi jót hoz, Sára néni?”
“Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
higgye meg, most oly jól esnék.
Mert hiszen ha már az ember
szépszerint jóllakni sem mer,
már ha szűken él kenyérrel,
éljen Isten igéjével.
Így legalább árva lelkünk’
az imádság tartja bennünk.
itt, tudom, van heverőben:
adjon az Isten nevében.”
“Jó asszony, felelt az özvegy,
könyvem nincs több, csak ez az egy.
De ha már úgy megkívánta,
és ettől függ boldogsága,
vegye egy felét jó névvel,
én beérem más felével.”
S fele ide, fele oda,
könyvét kétfelé osztotta.
Most a két jó öreg asszony,
hogy semmi jót ne mulasszon,
fél könyvből, de nem fél szívvel,
imádkoznak este reggel,
s ha van Isten a mennyországban,
nem imádkoznak hiában.
The post Vörösmarty Mihály: A szegény asszony könyve appeared first on Meglepetesvers.hu.
