Zoránnal készült beszélgetés megjelent a Nők Lapja Ezotéria 2011. novemberi számában.
Aki több húron pendül…
Az ember többnyire örül annak, ha nem kell csalódnia, az pedig kifejezetten boldoggá tudja tenni, ha minden úgy alakul, ahogyan azt előre eltervezi. Ha pedig az újságíró Zoránnal ül le beszélgetni, nem kell meglepődnie azon, hogy az alany felkészült, rutinos nyilatkozó, ám nagyon is örülhet annak, ha mégis őszinte rácsodálkozással képes fogadni a kérdést: mit is jelent számára a harmónia?
Azért is örülök ennek a találkozásnak, mert számomra a harmónia és Zorán zenéje szinte egyet jelent. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy ugyanolyan melegség árad mindkettőből, persze nem a perzselő nyári forróságra, sokkalta inkább egy téli tájban meredező viskó mélyén duruzsoló kályha melegére gondolok.
Az egész létemet körbelengi egyfajta harmóniára való törekvés, még ha az nem is mindig felettébb tudatos. Persze, ebben az is fontos körülmény, hogy zenész vagyok, és a zenélés – legtöbb esetben – nem más, mint folyamatos törekvés a harmónia megteremtésére. Egy együttesnél csak akkor jön létre elfogadható produkció, ha a zenészek összhangban vannak a hangszerükkel és egymással is. Ugyan akkor az is igaz, hogy a mai rohanó élet ezt komoly mértékben bomlasztja. A mindennapjaink tele vannak hamis hangokkal, disszonanciával, és csak komoly küzdelem árán tartható fenn az óhajtott harmónia. Már az is nagy szó, ha ott belül, a lelkünk mélyen meg tudjuk ezt őrizni.
Gondolom az Ön hivatása egy olyan felfokozott életmóddal jár, ami nem feltétlenül jelent egészséges táptalajt a klasszikus értelemben vett harmóniának.
Azok közé tartozom, akik – mai számítástechnikai szóval élve – „multitasking” életmódot folytatnak, vagyis sok programot futtatnak párhuzamosan. Folyamatosan észnél kell lennem ahhoz, hogy a megszakított folyamatokat később folytatni tudjam. A saját létünkkel és környezetünkkel való harmóniát ez nagyban megnehezítheti, de persze megannyi tényező viszont segíti is a kialakulását. Olyanokra gondolok, mint a jó családi háttér, a zene, vagy az, hogy a foglalkozásomat imádom, de ide tartozik az is, hogy olyan csapattal dolgozom, amelyben mindenki tiszteli és szereti egymást.
Én magam vallom, hogy az ember bizony változik az élete során, és nem biztos, hogy ma ugyanaz jelenti nekem a harmóniát, ami öt éve jelentette, vagy amit éppen öt év múlva fog. Ezért hiszem, hogy szükség van a megújulási szándékra és irányra, aminek viszont elengedhetetlen feltétele lehet egyfajta inspiráció. Ön honnan nyeri ezt több mint 30 éve?
Számomra például az elégedetlenség már komoly inspirációs tényező. A legnagyobb sikerek után is mindig találok valamit, amivel nem vagyok száz százalékosan elégedett, és a hibát elsősorban magamban keresem. Az elégedetlenség hajtóereje nálam abban nyilvánul meg, hogy nem enged hosszasan megpihenni azokon a bizonyos babérokon. Persze nagyon jó érzés megfürödni a sikerben, kifutási időt adni az örömnek is, de aztán megint előjön a kérdés: hogyan lehetne legközelebb valahogy még jobban? Ezek persze sokszor csak apró dolgok, és igazságtalan lennék a saját sorsommal szemben, ha az egész pályafutásomra valamilyen elégedetlenséggel tekintenék De az állandó megújulás szándéka is ebbe a kategóriába tartozik. Turnéról turnéra változtatjuk a koncertek műsorát, a visszatérő helyekre mindig más programmal megyünk. Ugyan akkor az új lemezeknél kicsit más a helyzet, mert sem a szerzők, sem én nem akarunk, de nem is tudnánk kibújni a saját bőrünkből, mégis a két lemez megjelenése között eltelt idő lenyomata ott van minden albumon. Tulajdonképpen a hitelesség kérdése is felmerül ilyenkor, mert az önazonosság nagyon fontos a zenében, mert a közönség mindig megérzi, ha valaki szerepet játszik. Azt, amit egy színésznél tehetsége bizonyítékaként értékelünk, nálunk a közönség ösztönösen hamisságként éli meg. Sokszor kérdezték már tőlem, hogy mi a titka annak, hogy valaki ennyi ideig képes a pályán maradni? Viccesen azt szoktam válaszolni, hogy ha tudnám a receptet, hülye lennék elárulni… Persze, nem tudom a képletet én sem, sehol a világon ezt nem is tanítják. Lehetsz te egy virtuóz a hangszereden, lehet fantasztikus hangod és így tovább, mégis legtöbbször mindez kevés a hosszútávu fennmaradáshoz. Van ebben valami kifürkészhetetlen misztikum, ami végül is nem olyan nagy baj. Egy biztos, nem árt, ha a szakmai batyunkban van egy nagy adag szerencse, és a következetesség sem tűnik rossz tanácsadónak. Mi legtöbbször a magunk normái, ízlése és művészi elképzelései szerint tesszük, amit teszünk, de közben nagyon erősen reméljük, hogy mindez a közönségnek is tetszeni fog. Meg aztán próbáljuk távol tartani magunkat a divatos irányzatoktól, nem lovagoljunk meg az éppen aktuális trendeket.
Akaratlanul is felvetődik bennem két zenész-típus: az egyik egy különc zseni, aki hatalmas hőfokon ég, nagykanállal eszi az életet, végül pedig bekerül a 27-esek klubjába; a másik pedig a megfontolt muzsikus, aki mindig tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy sikeres maradjon, és hosszú évtizedeken keresztül képes a rivaldafényben tündökölni. Nem az kérdés, hogy Ön melyik típúst testesíti meg, sokkal jobban érdekelne, hogy mennyire támogatta karrierjében a családja, hiszen úgy érzem, a szerető família egy roppant fontos „hátországot” jelenthet ebben a tekintetben.
Ez a két véglet mindig is megvolt a művészetekről alkotott közhiedelmekben, nem véletlenül alakult ki az a romantikus elképzelés, hogy igazán jó verset csak éhesen, egy hideg padlásszobában dideregve lehet megírni. Igen, valóban létezik ez az Ön által említett két véglet, de a köztük lévő mindenféle egyéb variációhoz tartozik a művészek döntő többsége. Én példádul megfontolt embernek tartom magam, de nem vagyok „megfontolt muzsikus”. A zenélésben nagyon kevés a racionalitás és szerintem – a tehetség mellett – az érzelmi megközelítés sokkal legfontosabb. Ehhez az érzelmi oldalhoz tartozik a biztos hátország megléte is, vagyis a családi háttér. Ebből elrugaszkodva könnyebben repkedhet az ember, de vissza térni is jó érzés. Olyan madár vagyok, akinek fontos a fészke, bármilyen szabadon is él. A támogatást akkor is megkaptam, amikor csupa civil vett körül a családi körben, és én voltam az úgy nevezett „csodabogár”, most pedig, hogy a feleségem is színpadi ember, ez még inkább így van. Nálunk az sem szokott feszültséget okozni, ha esetleg több napig alig látjuk egymást, mert éppen ellentétes fázisban dolgozunk. Tudjuk, hogy ha majd lefut a sűrű időszak, lesz időnk bepótolni a lemaradásainkat. Olyan ez, mint az az ideálisnak mondott barátság, amelynél hosszabb megszakítás után is felhőtlenül folytatni lehet az abbamaradt beszélgetést. Szeretem, hogy egy dinamikusan változó közegben élem az életemet, amelyben ismeretlen fogalom az unatkozás.
Anka Péter
