Budapesti ismerősök: Zorán című anyag megjelent – Esti Hírlap 1965. december 11. szombat.
Ez a Magyarországon élő belgrádi fiú estéről estére forró sikert arat az énekével, a gitározásával, a zenekarával. Körülbelül sejteni lehet, minek köszönheti hirtelen támadt népszerűségét: szerencsésen választotta meg az időpontot, amikor a nyilvánosság elé lépett. A közönség a rádióból, a magnetofonszalagról, újsághírekből ismert külföldi üstökös-fiókák után már egy kis „magyar mást” is kívánt, és Zoránék ilyenek. A rock and roll halódásának korszakában tűntek fel, az új stílusból, a sok gitáros Beatles-irányzatból adtak ízelítőt, de finomabban, tompítottabban – a vad ütemeket is szolidan, komolyan adva elő.
Nekem ez a komolyság tűnt fel először a zárkózott, szlávosan csontos arcon is. Találgattam: a muzsikus tartózkodásának jele ez vagy csupán felvett póz? Talán mind a kettő. Nehéz kitérni az ifjú közönség szabta igények elől – ez legfeljebb csak enyhíthető – a haja divatosan nyakba növesztett ugyan, de még a túlzás határán innen.
Francia sanzonénekesre emlékeztető fekete pulóvert visel, de ettől még lehetne vizsgára készülő egyetemista is. Mint ahogy nemrég még az is volt s lesz is talán, ha a tervei is olyan határozottak, mint idegenes akcentussal kiejtett mondatai.
Elektromérnöknek készült, amíg közbe nem szólt egy gitár. A Ki mit tud? –ban elért fődíj után pedig már nem tudott lemondani a sikerről. A zenét és a kollokviumokat még össze tudná egyeztetni, az éjszakázást, a folytonos fellépést, a hanglemezfelvételeket már nem. Nem volt egyszerű dolog abbahagyni az egyetemet, sok családi vita előzte meg, de a pillanatnyi konjunktúra kihasználásával érvelt és – győzött.
Most: keres. És gyűjt. Öccsével – aki szintén a zenekar tagja – kocsira spórolnak. A kocsi nagyon kell a vidéki turnékhoz, a pendlizésekhez. Mert „hakniznak„ is, pestiesen szólva, kérik, viszik őket egyik színpadról a másikra. Ifjú rajongóik vannak, nagyon gyakorlatias rajongók, akik szabad idejükben magnetofonszalagra veszik az új számokat, összegyűjtik és elviszik nekik. Ezekből válogatnak, ezeket kottázzák le – egyelőre. Mert már régi terv, régi elhatározás, hogy a másolást azért abba kellene hagyni vagy legalábbis csökkenteni. Már vannak próbálkozásaik klasszikusok dzsesszesítésével, az ”őrjöngő-üvöltöző” korszaknak amúgy is vége. Már Beatleséket is vonósnégyes kíséri időnként, Zoránék viszont úgy határoztak, hogy saját számokat és saját stílust konstruálnak. Mihelyt idejük lesz, hogy próbáljanak is, hogy összejöjjenek egy kis fejtörésre.
Mert most: tart a konjunktúra. A Metró-zenekart kérik műsoros táncestékre, üzemi összejövetelekre, bárokba – a Metró most telt házat ígér és kasszasikert.
Zorán pedig kocsira gyűjt, de ez nagyon lassan megy, mert az új stílus sokba kerül. Nekik volt először a zenekarok közül visszhangosítójuk – az sem volt olcsó, de most dzsesszorgonát vesznek –, az elektromos berendezéseket is állandóan javítani kell, még szerencse, hogy ért hozzá, és szívesen babrál velük. Szóval a kereset nagy része belemegy a zenekarba, de nem bánja. Mert nem hivatalnok: muzsikus. A zenéért kezdte elsősorban, a többi csak kellemes és jó ráadás. Sheke-t játszik, de ott van Szendrey-Karper minden hangversenyén és rajong érte.
Három és fél óra szabadideje van naponta – az alváson kívül. Ezalatt kellene élnie a fiatalember életét, a huszonhárom évesét – pótolni a szombatokat-vasárnapokat, az estéket. De sétálni csak akkor szokott, ha lekési az utolsó autóbuszt és nincs taxi. Inni nem szeret, táncolni pedig? hát arról és sok mindenről le kellett mondania. Aki kap – pénzt, sikert, tapsot, elismerést –, az adjon is. Ebbe már belenyugodott.
Két év múlva – mondja kicsit sajátmagának – folytatom az egyetemet. Nem akarok negyvenéves koromban is gitározni…
Komolyan gondolja-e vagy csak babonás el nem kiabálásból, ezt talán még ő maga sem döntötte el. Szerény tisztelettudással igyekszik a sorsot puhítani – talán ezért viseli a színpadon is olyan tartózkodással az ovációt.
Még most sem, a beszélgetés után sem tudom, mennyi nála az ösztönösség és a tudatos megformáltság. Van egy hanglemezük – borítója érdekesen megkomponált reklám. Zoránék fotográfiája van rajta – fejek, amelyeknek csak az egyik fele világos. A másik fele árnyékban maradt.
Bende Ibolya
