Új Tükör 1980. augusztus 10. vasárnap jelent meg benne Tancsik Mária A hatvanas években minden könnyednek tűnt… cikke.
– Meg annak idején, a Metró-klub nagyszekrényébe is ezt vésték a rajongóid. Arról a Zoránról nehéz volt elképzelni, hogy egyszer ilyen dalokat fog énekelni.
– Én nem tagadom meg a Metró-korszakot most utólag – teszi karba a kezét határozottan, majdnem elutasítóan. – Akkor, a hatvanas években minden könnyednek, egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt. Fiatalok voltunk, aránylag könnyen elért siker állt mögöttünk. Nem nagyon akartunk a dolgok mélyébe hatolni. Az embernek el kell jutnia odáig, hogy ki merje adni magát, őszintén tudjon beszélni a dolgairól. Ez nekem, úgy érzem, az első nagylemezemen sikerült először.
– De előtte még elég furcsa számokat, ne szépítsük, cukros táncdalokat is elénekeltél, a Mi fáj-t, a Fehér sziklák-at.
Állandóan ezt olvashatják a fejére, mert egy pillanat alatt elönti az indulat, de fegyelmezetten válaszol:
– Kívülállóként könnyű ítélkezni, cikizni, leszólni… Igen, elénekeltem ezeket a táncdalokat, bár teljesen idegenek voltak tőlem. De ha nem vállalom, akkor a Rádió – amely abban az időben egyeduralkodó volt a könnyűzenei életben – egyszerűen „ejt” engem is, a Metrót is. És bármekkora belső ellenkezéssel énekeltem ezeket a számokat, azt azért nem tagadhatom, hogy a nevem névvé válásában nagy szerepük volt.
Délután három óra. Készülődünk, Siófokon este hétkor Zorán-koncert lesz. A kocsiban pompás zene szól, vagy félórája suhanunk már az M7-esen, amikor Zorán megszólal:
– Egyébként nem ezek a táncdalok a legnyomasztóbb emlékeim azoktól az időkből. Hanem az a másfél év, amíg külföldön vendéglátóztam. Amikor feloszlott a Metró, százezer forint adósságom maradt. Ezt a rengeteg pénzt csak úgy tudtam megadni, hogy külföldre szerződtem. Ausztriában és Nyugat-Németországban játszotta, négy itthoni zenésztársammal együtt. Ott kint a saját bőrömön tapasztaltam a munkaadó és a munkavállaló viszonyát: az itthoni aranykorszak és kényeztetés után egyszercsak jött egy ember, aki a szó szoros értelmében nem vett emberszámba. Éjszakai lokálokban énekeltük az éppen menő slágereket, angolul. Szörnyű helyeken laktunk, Innsbruckban például közvetlenül a lokál fölött, egy olajos, fapadlós teremben. Papundeklivel elválasztott celláink voltak, a falakon kedélyes feliratok: itt lakik egy egércsalád, onnan pedig svábbogarak szoktak előjönni.
A kazetta kifutott, csend van, csak a kocsi motorja surrog.
– Azután hazajöttél és 1976 nyarán összefutottál Presser Gáborral…
– Igen, bár előtte volt még másfél év, amit lecsengésnek nevezek. Számot vetettem önmagammal: ki vagyok, meddig jutottam, arról szólt-e ez az egész, ami én vagyok, vagy csak belekerültem valamibe. És ekkor találkoztam össze Presser Gáborral. Ő már a Metró-korszak alatt is folyton mondogatta, hogy hagyjam a fenébe az egész zenekarosdit, csináljam egyedül. De csak 76-ra jött össze minden ahhoz, hogy ezt ne kelljen kétszer mondania. Amikor 77-ben piacra került az első nagylemez, rengeteg szorongás volt bennem: se hagyományuk, se elődjük nem volt ezeknek a daloknak, egyszerűen nem lehetett kiszámítani, hogyan fogadják majd.
– Pillanatok alatt elfogyott, és három hónap múlva aranylemez lett.
– Máig is él bennem az a mámoros öröm, amit akkor éreztem – mosolyodik el. – Borzasztóan fel voltunk dobva, Dusán is, Presser Gabi is, én is. De én különösen, végül is harmincöt éves voltam, és ha a lemez megbukik…
Negyed hét: megérkeztünk Siófokra. A művelődési ház előtt már ott áll a Főnixnek, Zorán kísérő együttesének mikrobusza is. Laza hülyéskedések, aztán gyors öltözködés. Hétkor megkezdődik a koncert. Az első félidő a Főnixé. Amikor Zoránt bekonferálják, az eddigi udvarias taps felforrósodik, megöblösödik. Körülnézek: tinédzserektől negyven-ötven évesekig mindenféle korosztály ül a nézőtéren. Tizenévesforma kislány lámpalázasan gyűrögeti egy Zorán-poszter szélét: már az autogramkéréshez gyűjti a bátorságot. Zorán énekel: beszélget velünk, magáról, fontos dolgainkról. Különös, elgondolkodható dalokban. Már a ráadásszámok mennek: a Romantika, az Apám hitte. Ez utóbbit végig ütemes taps kíséri. Kigyulladnak a fények a teremben. Az öltöző előtt autogramkérő lányok raja. Szépek, üdék, arcukon áhítat. Zorán kijön, szeme alatt a karikák sötétebek, mélyebbek. Fáradt. És boldog.
Fél tíz, újra a kocsiban ülünk.
– Nem gondoltam, hogy élőben is ekkora sikerük van ezeknek a daloknak – mondom. – Csak azt nem értem, hogy annyira személyes dolgokról énekelsz, a szövegeket mégsem te írod, hanem Dusán. Aki ugyan a testvéred, e mégiscsak egy másik ember. Honnét tudja ilyen pontosan, hogy mit gondolsz?
– Ennyire ismer. Nemcsak egy-egy konkrét témában, hanem összefüggéseiben is pontosan ismeri a véleményemet. Amikor megír egy szöveget, Presser Gabival hármasban megvitatjuk, ilyenkor még egy-két dolgot változtatunk. De ezek inkább csak stílusbeli, nem gondolati igazítások. A lényeges dolgokban Dusán mindent tud rólam.
– Néztem ezeket az autogramkérő lányokat. Szépek, csinosak. Nem kísértenek meg néha?
A sötét utastér bal feléből váratlan, jóízű nevetés hullámzik felém:
– Hát ez meg hogy jutott eszedbe? Beszélgetünk itt mindenféle emelkedett témákról, és egyszer csak előjössz egy ilyen hátulról-mellbe kérdéssel! Hazudnék, ha azt mondanám hogy mindig is érintetlenül hagytak a kínálkozó lehetőségek, bár ez inkább a Metró-időkben volt. Azt sem állítom, hogy a rajongás nem esik jól, de nem doppingol, nem inspirál semmire.
– Egy prózaibb téma: évente mondjuk négy hónapot koncertezel. Az év többi részében miből élsz?
– Abból, amit abban a négy hónapban megkerestem.
– És a lemezekért járó pénz?
– Az elsősorban a szerzőké. Az előadók egyszeri összeget, úgynevezett percdíjat kapnak, amikor a felvétel elkészül. Ez az én 40 perces nagylemeznél, kiemelt gázsival 6000 forint. Bár a Hanglemezgyártó Vállalat nemrég bevezette, hogy harmincezer példány fölött előadói jogdíjat is fizet azoknak, akikkel előzetesen szerződést kötött.
– Azt már láttam, hogy telik el egy napod, amikor koncertezel. És amikor nem?
– Ha lemezfelvételem van, akkor természetesen mindent annak rendelek alá. De egyébként nem szokta megtervezni a napjaimat. Szól a telefon, a programokat beírom a naptáramba, aztán egyszercsak azt veszem észre, hogy megtelt egy nap. Futkosok a Nagyházban (a Vörösmarty téri kultúrpalotát hívjuk Így), összejövök a barátaimmal, vagy éppen tűvé teszem a zongorát egy melódiafoszlányért.. Ez nem túl izgalmas, mi? – teszi hozzá kajánul – Ja, igen, nagyon szeretek barkácsolni is. Elég jó a kézügyességem, bár négy éve jó mélyen belevágtam a bal kezembe egy körfűrésszel. Emlékszem, az volt az első ösztönös mozdulatom, hogy behajlítottam az ujjaimat: mozognak-e, tudok-e majd gitározni.
Tizenegy óra. Szemben velünk az Őrmezői lakótelep kockacukorházainak fényei. Már majdnem hazaérkezünk, amikor eszembe jut még valami:
– Most sínen vagy, ahogy mondani szokták. De a Locomotiv GT egyik számát idézve, mi lesz veled, ha elfáradtak a dalodtól?
– Konkrét ötletem még nincs… – mondja tűnődve. – Mindenesetre, hogy én is ezzel az LGT-számmal válaszoljak, nem akarom, hogy kihulljon a gitár a kezemből. Hátravan még két nagylemez a hanglemezgyári szerződésből. Hogy egyszer, majd, valamikor mi lesz? lehet, hogy gitárt fogok tanítani. Vagy esetleg a rádióban, tévében keresek valamilyen értelmes munkát. De csak olyat, aminek köze van a zenéhez. Mert enélkül nem tudom elképzelni az életemet.
